A politikáról, sőt a „világ helyzetéről” szóló beszéd közhelyei közé tartozik ma már, hogy korszakhatárhoz érkeztünk: a 2. világháború utáni, 1989-ben még diadalmasnak tűnő társadalmi berendezkedés – amit jobb híján „liberális demokráciának” szokás nevezni – súlyos válságba jutott. Úgyszintén a közhelyek közé tartozik, hogy erre a válságra csak az autoriter államokat építő, nemzeti zászlók alatt vonuló, jobboldali populizmusoknak van jól kivehető válasza, míg a dermedt hallgatásba süppedő, széthullni látszó baloldal semmiféle jövőképet, semmilyen „nagy narratívát” nem tud felmutatni. Ezek a közhelyek úgy igazak, ahogy a közhelyek általában. Rámutatnak valamire, de egyúttal el is takarják. Való igaz: a magukat baloldalinak nevező (és magukat talán valóban baloldalinak is gondoló) erők ma pusztán utóvédharcot folytatnak, értve ez alatt, hogy kizárólag az úgynevezett „liberális demokráciák” megmentésén fáradoznak. Jövőképüket így lehetne összefoglalni: „legyen minden úgy, ahogyan volt”. De van-e ennek bármi köze is a baloldalhoz?

„Kísértett járja be a világot, a migráció kísértete”
Negri, Hardt

Az egyéni, morális cselekvés szempontjából  nem tűnik különösebben bonyolultnak a kérdés, hogyan is kell viszonyulnom a jövevényhez, azaz – napjainkban – a menekülthöz, a migránshoz. A „jövevény” a zsidó-keresztény kultúra egyik alapszava: "A jövevényt ne nyomorgasd; hiszen ti ismeritek a jövevény életét, mivelhogy jövevények voltatok Egyiptom földjén."(2Móz 23,9). A jövevény – aki az ittben nincs otthon – válik aztán Ágostonnál a keresztény ember ősképévé.

Ésszerű és felelős döntés-e olyan gazdaság vízióját követni, amely nem veszi figyelembe a növekedés korlátait, vagy egyenesen tagadja azok létezését? Szerintem nem.

- vitaindító -

„1956-ban az ország sorsa összefonódott az egyetemes szabadság
intuíciójával. 1988-ban egy másik intuícióval, ember és természet
- ország és folyam - egységének gondolatával. Ettől a kis
országtól egész szép teljesítmény. Valamilyen tündökletes, habár
csak sejtve sejtett igazsághoz két ízben egészen közel hajoltunk…”
(Karátson Gábor: Villámfény és öngyarmatosítás)

  -------

„…Mert kérdezték tőle, ha baj van egy országban, mivel kell
kezdeni, s erre mondta K’ung mester, hogy először a neveket
kell rendbetenni.”
(Karátson Gábor: Megfordult égtájak)

Baj van az országban: a huszadik században fordulóponthoz érkezett a „technokrata terrorizmusnak” az élet ellen viselt totális háborúja. A tudományosan megszervezett és szükségszerűként igazolt hatalmi tébolynak előbb egész népek estek áldozatul, azután egész élő fajok (most legutóbb az „erdei emberekről”: orángután testvéreinkről olvastam szörnyű híreket), végül az emberhez méltó létezés legalapvetőbb természeti és szellemi feltételei kerültek veszélybe. Karátson Gábor szerint ebben a Nagy Ontológiai Válságban, ahogyan ő nevezte, nekünk magyaroknak különös szerep jutott. Tagadhatatlan és menthetetlen bűneink, gyarlóságunk dacára két ízben is példázatos hősei/áldozatai lehettünk az eltiport emberiesség, az eltiport természet önvédelmi harcának. Ez történt Pest utcáin október 23-án és az azt követő napokban, ugyanez volt az értelme később a dunai vízlépcsők ellen kibontakozó tiltakozásnak. „…Amúgy azonban természet és ember elnyomása ugyanaz az egy  despotizmus. Abból szeretnénk szabadulni”, vallotta Gábor, és ettől fogva számunkra létezik a nemzeti önazonosságnak egy ilyen elgondolása is.

Daniel Bell egy a 70-es évek elején született, rendkívüli érzékenységről tanúskodó tanulmányában arról ír, hogy a társadalom berendezkedését, gazdasági és hatalmi viszonyait szilárd formákba öntő struktúrákkal szemben egyértelmű fölénybe került a folyamatos változásokat kezdeményező, a képzelőerő által mozgatott kultúra. A „kultúra vált civilizációnk legdinamikusabb komponensévé – írja –, túltéve a technológia dinamizmusán is. Az elmúlt száz évben egyre fokozódó mértékben, ma pedig egyértelműen érzékelhető az az uralkodó törekvés, mely az újra és az eredetire, az eljövendő formák és érzékelésmódok tudatos keresésére irányul, úgyhogy a változás és az újdonság eszméje túlmutat az aktuális változáson… A társadalom ma elismeri a képzelőerőnek ezt a szerepét.”