Tallár Ferenc - Migráció, globalizáció, nemzetállam

„Kísértett járja be a világot, a migráció kísértete”
Negri, Hardt

Az egyéni, morális cselekvés szempontjából  nem tűnik különösebben bonyolultnak a kérdés, hogyan is kell viszonyulnom a jövevényhez, azaz – napjainkban – a menekülthöz, a migránshoz. A „jövevény” a zsidó-keresztény kultúra egyik alapszava: "A jövevényt ne nyomorgasd; hiszen ti ismeritek a jövevény életét, mivelhogy jövevények voltatok Egyiptom földjén."(2Móz 23,9). A jövevény – aki az ittben nincs otthon – válik aztán Ágostonnál a keresztény ember ősképévé.

A római jog egyik terminusát átvéve az ember peregrinus, tartózkodási joggal bíró idegen: „Ó, Isten választott népe, ó, Krisztus teste, ti nemes idegenek vagytok a földön… Nem ez a hazátok, a ti hazátok másutt van.”, ti. Isten városában, a Mennyei Jeruzsálemben. Így formálódik ki egy olyan ember képe, akinek gyökerei immár nem lefelé, nem a földbe, hanem felfelé, az égbe nyúlnak, és az egy Isten univerzális törvényeibe kapaszkodnak, legyenek „akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok” (1Kor 13) Ezekre a szeretet parancsában összefoglalható univerzális törvényekre hivatkozhat a modernitás egy dicsőséges pillanatában az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, amikor azt mondja: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.” Ehhez azonban, a modernitás jegyében, a Nyilatkozat szerzői még hozzátesznek valamit:„Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik”.

Annak a jellegzetesen modern törekvésnek megfelelően, mely a Civitas Dei és a Civitas Terrena közötti távolság áthidalására, de legalábbis megrövidítésére vállalkozik, ily módon a szeretet parancsa és a morál mellé a politika intézményi világa lép. Szó sincs persze arról, hogy a politika kiszoríthatná vagy érvénytelenítené a morális kérdést: vajon jó lelkiismerettel teszem-e azt, amit teszek, vagy jó lelkiismerettel nézhetem-e, hogy körülöttem olyan rászorulók vannak, akikkel embertelenül bánnak. De a politika másként veti fel a kérdést. Nem azt kérdezi, vajon én az adott helyzetben jó lelkiismerettel teszem-e azt, amit teszek. Magára a helyzetre kérdez rá, hogy egy közös cselekvés révén ezt a helyzetet megváltoztassa. A „Wir schaffen es” ebben az értelemben morális, nem pedig politikai üzenet volt. Azt mondta: bár jelentős kihívás előtt állunk, de nyugalom, ez még belefér, ettől nem változik semmi. Úgy tudjuk megoldani, hogy közben mi azért mi magunk maradunk. A politika más típusú megfontolásokat követel. Mert, példának okáért, semmi sem szavatolja, hogy az én lelkiismeretem szava egybe fog csengeni mások lelkiismeretének szavával, márpedig a közös, politikai cselekvés következményei őt is érintik. A morális cselekvő mehet fejjel a falnak, sőt, bizonyos helyzetekben épp ez a kötelessége. Ám akinek a Civitas Terrenával, „magával a helyzettel” van dolga, és nem akar a foglya maradni, ezt aligha teheti meg. A politika elsáncolása az átmoralizált „örök értékek” mögé nem más, mint – Baudrillard fordulatával – ’a politika nulla foka’.”¹

Mindezt csak azért bocsátottam előre, hogy világos legyen: ha a moralitás szempontjából nem is tűnik számomra különösebben bonyolultnak a kérdés, hogyan viszonyuljak az „idegenekhez”, a lehetséges politikai következtetések már egyáltalában nem tűnnek olyan magától értődőnek. Ne várja hát senki – szerényebben: ne várja hát a reménybeli olvasó –, hogy a továbbiakban valamiféle megoldással állok majd elő. Inkább olyan kínzó kérdéseket, olyan dilemmákat vetnék fel, melyeket többek között a világban egyre nagyobb számban vándorló idegenek léte kényszerít ránk. Igen, „kísértet járja be a világot, a migrációkísértete”². Szembesülésünk a háborúk szörnyűségei, az ökológiai katasztrófák, a nyomor elől menekülő, vagy egyszerűen csak a neki is kijáró jobb létre (a Nyilatkozatban is említett Boldogságra) jogot formáló, nem egyszer (valóban) dühös, nem egyszer (valóban) ressentiment-nal teli sokasággal talán lehetőséget ad a Civitas Terrena egy lehetséges alaprajzának felvázolására. Méghozzá annak a nem csak gyakorlati, de egyúttal normatív nyomásnak a fényében, mely a vándorló milliók létéből, szóval „magából a helyzetből” következik.

Ami a szűk értelemben vett tényeket, a számokat illeti: az ENSZ legutóbbi, 2015-ös nemzetközi migrációs jelentése³ szerint 2015-ben 244 millió migránst regisztráltak globálisan, migráns alatt értve mindazokat, akik vagy külföldi állampolgárként, vagy külföldön születettként élnek egy másik állam területén. A migránsok 58 %-a az un. fejlett régiókban (a globális Északon), 42 %-a a fejlődő régiókban (a globális Délen) telepedett le. A fejlett államokban letelepedett 140 millió migráns 61 %-a (85 millió fő) a fejlődő régiókból, 39 %-uk (55 millió) a fejlett régión belüli migráció során érkezett. A globális Délen élő 104 millió migráns 13 %-a származik a globális Észak fejlett államaiból.

Európában 1990-ben 49,2 millió migráns élt, számuk 2015-re 76,1 millióra nőtt, ami azt jelenti, hogy létszámuk évente átlag 1,1 millió fővel, a 25 év alatt összesen 27 millióval gyarapodott, ám ehhez érdemes hozzátenni, hogy a növekmény 45 %-a az Európán belüli migrációval érkezett (beleértve ebbe az Ukrajnából, Oroszországból, vagy a Balkán nem EU-s tagállamaiból érkezetteket is). 25 %-uk érkezett Ázsiából, közel 18 %-uk Afrikából, 13 %-uk Latin-Amerikából. A nemzetközi migránsok 1990-ben Európa összlakosságának 6,8 %-át tették ki, 2015-ben 10,3 %-át. Észak-Amerikában 2015-ben a migránsok száma 54,5 millió, számuk – miként Európában – éves átlagban 1,1 millióval nő, és jelenleg az összlakosság 15,2%-át teszik ki.

Ez lenne hát – a számok nyelvén – „maga a helyzet”? Aligha. Egyrészt egy regisztrált migránsokat feldolgozó jelentés nem tartalmazhatja azokat a hazátlan, dokumentumok nélküli menekülteket, akik több tízmillióan lehetnek, és akiknek a száma a káoszba süllyedt közel-keleti, ázsiai és afrikai térségek felől egyre növekszik. De nem csak erről van szó. Tudjuk, a tények interpretációt követelnek. A pohárban lévő 1 deci víz jelentheti azt is, hogy a pohár félig üres, jelentheti azt is, hogy félig tele van. Mi van hát a számok mögött, ami a helyzetet sokak számára olyan ijesztővé teszi? A terrorizmus fenyegetése? És mi van a terrorizmus mögött? Egyszerűen csak fanatizmus és barbár, gyilkos indulatok? Vagy a fenyegetést, épp fordítva, az idegenek befogadását ellenzők indulatára építő populizmusok jelentenék? De mi van a populizmusok mögött? Itt is csak barbár indulatok? Egyáltalán: miért lett egyszerre mindenki olyan indulatos?

***

Polányi Károly idézi Ludwig von Misesnek, a neoliberalizmus ősatyjának, Hayek mesterének és a Mon Perelin Társaság egyik alapítójának megjegyzését, miszerint ha a munkások „nem szakszervezeti tagokként cselekednének, hanem csökkentenék igényeiket, és a munkaerőpiac követelményei szerint változtatnák lakhelyeiket és munkahelyeiket, akkor végül találnának munkát”. Von Misesnek természetesen igaza van: ha a munkás – aki mellékesen ember – nem tekintené magát másnak, mint a munkaerő, tehát egy sajátos,  mert sajnálatos módon egy meghatározott személyhez kötött árú tulajdonosának, akkor minden sokkal egyszerűbb lenne. Ahogy Polányi malíciózusan megjegyzi, végül is „nem az árú dolga, hogy eldöntse, hol fogják eladásra felkínálni, milyen célra fogják felhasználni, milyen áron engedik meg, hogy gazdát cseréljen, milyen módon fogják fogyasztani vagy elpusztítani”.⁴ A társadalom kusza kapcsolatrendszereibe és homályos, ellentmondó értékeibe belebonyolódott társadalmi lény helyébe lépjen a piac világos és egyértelmű logikája és az atomizált, társadalmi kapcsolatrendszerétől megtisztított munkaerő.

Az árúformába bujtatott munkaerő ideális formája ezek szerint maga a migráns, aki társadalmi és lokális beágyazottságából kilépve oda tart, ahol munkaereje értékesíthető.  Ennek a migrációnak egyik szélsőséges, ám logikáját világosan feltáró formája a „barbár és civilizálatlan” társadalmi formájából végkép kivetkőztetett munkaerő magántulajdonba vétele és árúként való szállítása, azaz a rabszolgakereskedelem.  A szabad, szerződéses munkaviszony ideájának ez ellentmondott ugyan, de harmonikusan illeszkedett a fokozatosan megnyíló világpiac logikájába. A 1500-as évek kezdetétől  működő „atlanti háromszögben” az európai hajók fegyvereket és iparcikkeket szállítottak a nyugat-afrikai partok felé, hogy onnan rabszolgákat hajózzanak át az Atlanti-óceánon, majd Amerikából az ültetvények mezőgazdasági terményeivel térjenek vissza.  Joggal feltételezhető, hogy a modern, a tőkés világgazdaság logikájába illeszkedő „nemzetközi migráció” – amit nem lenne helyes összetéveszteni az antikvitást lezáró népvándorlással – ezzel vette kezdetét. Kétségtelen, hogy a formák azóta sokat finomodtak. Végül is (hogy most én legyek némiképp malíciózus) a civilizáció folyamata megállíthatatlan. De ez – Lydia Pottsot idézve – csak annyit jelentene, hogy „a munkaerő világpiacának első, koloniális fázisa, és második, az élő munkaerő metropoliszokba importálását is magába foglaló fázisa között kontinuus természetű fejlődésfokozatok vannak.”⁵

Ám az általános jegyet, a piacra lépő, vagy a piacra kényszerített munkaerő árúformáját  mégsem szabad kizárólagosként kezelnünk a migráció értelmezésekor, főként akkor nem, ha mai formáira vagyunk kíváncsiak. Míg a rabszolga személyes motivációinak aligha volt szerepe „kivándorlásában”, ma a migráció folyamatában meghatározó szerep jut az egyéni, sőt a közösségi döntéseknek, a migráció társadalmi és kulturális logika mentén történő önszerveződésének. Az „árú” mégis beleszól abba, hol és hogyan kerül eladásra, és milyen célra fogják felhasználni. A migráció általában a koloniális múltig visszanyúló gazdasági és kulturális kapcsolatok mentén létrejött útvonalakon zajlik, és „migrációs láncban” történik, azaz a bevándorló egy kapcsolati hálóba érkezi, és ő maga is egy új kapcsolatrendszert jelent rokonsága és tágabban értelmezett környezete számára, ami jelentős létszámú diaszpórák, alkalomadtán – főként az olyan „globális városokban”, mint London, New York vagy Tokió – párhuzamos társadalmak kialakulásához vezet.⁶ Azt se felejtsük el, hogy a kivándorlónak rokonságához, tágabban pedig  kultúrájához és szülőföldjéhez fűződő kapcsolata ma már nem szűnik meg, vagy nem halványul el  úgy, ahogy korábban a második generációval  elhalványult. Amikor egy évszázaddal ezelőtt az európaiak tömegesen kivándoroltak Amerikába, gyakorlatilag elvágták magukat az anyaországtól, hiszen az utazás drága, a levelezés pedig lassú volt. Ma ez nem így van már. Legyen bár a migráns több ezer kilométer távolságban, napi kontaktusban maradhat nem csak családjával, de országával, kultúrájával is, méghozzá vagyoni helyzetétől függetlenül, hiszen az elektronikus kommunikáció (e-mail, Skype, Twitter, okos telefon stb.) költsége elhanyagolható. Továbbá számtalan olyan weboldal, hírportál áll a rendelkezésére, melyek folyamatosan ellátják információkkal és bevonhatják egy távoli régió politikai vagy vallási nézeteinek áramlásába.⁷ Ami – lesz még erről szó – egyre inkább kétségessé teszi a globális Észak befogadó országainak hagyományosan egyirányú, asszimilációs vagy integrációs gyakorlatának hatékonyságát és jogosultságát. Multikulturalizmushoz, vagy ahogy ma inkább mondanánk, hibrid identitások és olyan identitáskonfliktusok kialakulásához vezet, melyek kezelése még lehetséges céljait illetően is egyre problematikusabbnak tetszik.

A migrációt magyarázó hagyományos elméleti modellek, a push-pull, illetve a strukturalista modell ezért önmagában nem tűnik már kielégítőnek. A push-pull modell a migrációt azzal magyarázta, hogy a fejlődő, pontosabban szegény, munkanélküliséggel küzdő régiók mintegy kitaszítják, míg a fejlett, gazdag országok munkaerőhiánnyal küzdő gazdaságai a lehetséges előnyök egyéni kalkulációja alapján magukba szívják a potenciális munkavállalót. A világrendszer-elmélethez kapcsolódó strukturalista modell ugyan nem a gazdasági előnyök egyéni kalkulációjával értelmezi a migrációt, de ugyanúgy a társadalmiságától megfosztott, tisztán piaci logikán belül marad, amikor a periféria és a centrum közötti strukturális különbségekre, a kapitalista világrendszer dinamikájára vezeti vissza. Bár továbbra  is rendelkeznek magyarázó erővel,ezek a modellek nem veszik figyelembe, hogy a globális piaci integráció ugyan kétség kívül megrengeti  a kulturális értékek mentén működő társadalmi integrációt, de nem iktatja ki, illetve a társadalmi integráció új, alkalomadtán igen ellentmondásos formáit hozza létre.

Mindez a 2.világháború utáni periódusban, Európa felől nézvést még kevéssé volt látható. A gyors fejlődésnek induló, de – a háború következtében is – munkaerőhiánnyal küzdő európai (és észak-amerikai) gazdaság a hiányzó munkaerő pótlását szervezett keretek között, az egyes nemzetállamok által szavatolt nemzetközi szerződések révén oldotta meg. A szerződéses migráció esetében meghatározott létszámú kontingensek importálásáról volt szó. A külföldről behozott, olcsó munkaerő csak korlátozott jóléti és munkavállalói jogokkal rendelkezett, és – az eredeti elképzelés szerint – csak meghatározott ideig maradhatott volna az ország területén. Az egyes migránsok feletti kontrolt pedig biztosítani látszott az ipari korszakra és az államkapitalizmusra jellemző szigorú munkarend, valamint a munkaerő fegyelmezésére komoly gondot fordító szilárd és hierarchikus intézményrendszer.

Kétségtelen, hogy az eredetileg meghatározott idejű, szerződéses migráció végül sok esetben mégis tartós letelepedéshez és családegyesítéshez vezetett, ám az alapvető változás nem ezzel következett be. A migráció akkor öltött valóban új alakot, amikor a 70-es évek kezdetén az ipari korszak véget ért, és a hierarchizált nagyvállalatok, az ipari komplexumok helyébe az alvállalkozók, a rugalmas szakosodás, az outsourcing, a franchise és a value chain világa lépett, a munkaerő-kölcsönzés, a távmunka és a részmunkaidő. Vagy tágabban fogalmazva: amikor a szilárd állami, intézményi, politikai és kulturális keretekben rögzített, meghatározott személyiségstruktúrákat feltételező modernizáció – Bauman kifejezésével élve – „szilárd” formáját felváltotta az új, likvid modernitás. A tőke, az áruk, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlása egy decentrált és deterritorializált, „kormány nélküli kormányzáson” (governance without government) alapul: szerződéseknek, megegyezéseknek, kompromisszumoknak, üzletkötéseknek, feltételekhez kötött kölcsönöknek, továbbá állami, diplomáciai és katonai nyomásgyakorlásoknak, helyi háborúk szövevényének olyan nem intézményesült, egészében mégis kényszerítő erejű együttesén, mely fokozatosan az egész glóbust bevonja nyitott és folyamatosan terjeszkedő határai közé. Az új, globális világrendben a mobilitás, az alkalmazkodás képessége, ha tetszik a megfoghatatlanság, a kockázatok és a felelősség áthárításának képessége vált a siker forrásává. A dereguláció következtében a helyhez kötött, territoriális állam szabályozásától megszabaduló tőke kizárólag a profitmaximalizálás és a költséghatékonyság szempontjait követi: oda törekszik, ahol a alacsonyak a termelési költségek (többek között a munkabérek), ahol gyenge az állam, következésképpen elkerülhetőek vagy minimalizálhatóak az adók,  az ökológiai kockázatok pedig a helyi lakosságra háríthatók.

Láttuk, hogy az árúformába bujtatott munkaerő ideáltipikus formája nem más, mint maga a migráns, aki társadalmi és lokális beágyazottságából kilépve oda tart, ahol munkaereje értékesíthető. Semmi meglepő nincs hát abban, hogy a társadalmi és lokális beágyazottságából kilépő, likvid tőke globális áramlása a modernizáció új korszakában magával hozta a migránsok szabad – vagy inkább csak szabadságra törekvő – áramlását is. Ahogy Papasztergiadisz írja: szemben a korábbi korszakkal, jelenleg „a migránsoknak az egész glóbuszt átfogó áramlása nem értelmezhető semmilyen általános elmélet alapján. A globális migráció közvetlen okokat és hatásokat felölelő, strukturális mintáinak hiányában a jelenlegi komplex önszerveződés mobil folyamatát leginkább a turbulencia fogalmával írhatjuk le.”⁸ A migrációnak ez a turbulenciája megint csak párhuzamos a tőke turbulenciájával. Az előző korszak ipari termelése masszív és nehezen mozdítható berendezésivel jórészt  a Csendes-óceán ázsiai területeire telepedett át, a tőkés világrendszer centrumába pedig a mobil pénztőke és az olyan, úgyszintén könnyen mobilizálható ágazatok kerültek, mint a információtechnológia, a kutatás-fejlesztés és a szolgáltatások. Ez utat nyitott a tőke gyors és kiszámíthatatlan, folyamatosan zajló térbeli átrendeződéseinek, pontosabban szólva a tér leküzdésének, a tőke deterritorializálásának – ily módon igazolva egyébként Wallersteinnek azt a korábban még zavarba ejtőnek tűnő megjegyzését, miszerint „a centrum illetve a periféria kifejezés a termelési tevékenységekre, nem pedig az államokra vonatkozik”.⁹

Az 1970-es évekig a munkaerő a fejletlen, jórészt mezőgazdasági területek felől áramlott a fejlett területek ipari centrumai felé, ahol a tőke is koncentrálódott. A globalizáció likvid korszakában ezzel szemben a tőke kiáramlása indult el a globális Dél olcsó munkaerőt nyújtó, fejletlen régiói felé. Ezzel egyrészt meg lehet takarítani a munkaerő importálásának – anyagi, kulturális és politikai természetű –  költségeit, másrészt a különböző transznacionális intézmények (IMF, WTO) és szabadkereskedelmi egyezmények révén a globális tőke a periféria és félperiféria államaiban a dereguláció és a liberalizáció kikényszerítésével rendkívül kedvező körülményeket tud kialakítani a maga számára. Nem véletlenül válik a globális, multinacionális vállalatokat jellemző szerkezeti formájává az értéklánc, a value chain, azaz a valaha egységes termelési folyamat szétdarabolása az egész rendelkezésre álló földgolyón: a legprofitábilisabb szektor, a bankügyek és a pénzügyi lebonyolítás marad pl. Londonban vagy New Yorkban, tervezés és design mondjuk Párizsban vagy Kaliforniában, a fizikai termékelőállítás viszont átkerül Kínába vagy Mexikóba, az internetes szervízszolgálat Indiába. Ez a hálózatos megoldás tovább rontja a territoriálisan kötött állam és a munkavállalók érdekérvényesítési képességeit, az egyre szövevényesebb szerkezet megkönnyíti az adóelkerülést, a veszteséges termelési egységek pedig pillanatok alatt át- vagy leépíthetőek, méghozzá anélkül, hogy veszélyeztetve lenne a pénz alakjában kivonható és továbbra is szabadon áramló tőke.¹⁰

A folyamat a globális Észak fejlett államaiban is jelentős következményekkel jár. Egyrészt  a tőke kiáramlásával egész termelői ágazatok települnek ki a fejlődő régiókba, a fejlett világban pedig megindul a munkahelyek megszűnése. Másrészt a periféria olcsó munkaereje nyomást gyakorol a globális Észak termelési költségeire is: a munkahelyek megőrzése itt is megköveteli a bérek csökkentését és a korábban erős munkavállalói, szakszervezeti jogok leépítését, a jóléti állam juttatásainak korlátozását. Mára a kapitalista világgazdaság folytonos áramlása által kőrbemosott nyugati államok olyan nagyvállalatokká alakultak, melyek versenyt futnak egymással, melyikük tud kedvezőbb feltételeket nyújtani a bármikor továbblépni képes, mobil tőke számára.

A folyamat nem hagyja érintetlenül a globális Északra irányuló migrációt sem. Miközben rasszista színezetű feszültség kezd kialakulni a bizonytalan helyzetű hazai munkavállalók és a „jövevények” között, a munkanélküliség a legerősebben a már állampolgárságot szerzett migránsok második nemzedékét, a francia banlieue-k, vagy az angol (belga, holland) „párhuzamos társadalmak” komoly zavargásokat kirobbantó fiatalságát érinti. A háború sújtotta, káoszba süllyedt övezetekből közben folytatódik a menekültek beáramlása. Egyre inkább a migránsok és az  Észak-Afrika felől érkező menekültek olcsó munkaerejére épülnek a fekete munkát is előszeretettel alkalmazó, alacsony presztízsű és alacsony bérű szektorok, de megjelennek az olyan, már-már a rabszolgamunkán alapuló ültetvényekre emlékeztető formák is, mint a dél-spanyolországi Almeria környékén folyó zöldségtermesztés, ahol a több száz négyzetkilométeren elterülő fóliasátrak alatt  majd százezer clandestino, azaz semmiféle érvényes papírral nem rendelkező, ebben az értelemben nem létező, következésképpen semmiféle társadalombiztosítási, munkavédelmi költséggel nem járó, Afrika felől érkezett menekült dolgozik embertelen körülmények között. E „nem létező” emberek munkájának termékeivel mégis naponta vagy ezer kamion indul Közép- és Kelet-Európa felé, hogy – mellékesen – ott tönkretegye a helyi mezőgazdaságot. Az Európai Unió pedig, miközben Törökországgal és – a nem létező – libiai állammal az emberkereskedelem különböző formáiról bocsátkozik kétes tárgyalásokba, teljességgel képtelennek mutatkozik nem hogy a helyzet kezelésére, de értelmes megfogalmazására is.

Ha tehát elfogadjuk Polányi tézisét, miszerint a modern világnak két szervező elve van, tudniillik egyrészt a szabad piaci verseny intézményi keretének létrehozása és fenntartása, másrészt a társadalom védelme a szabad piac társadalom- és emberpusztító következményeivel szemben, akkor nagyon úgy tűnik: jelenleg a tőke ünnepelheti győzelmét a társadalom, a társadalom állampolgárainak demokratikus politikai berendezkedése fölött. Legalábbis így néz ki a dolog a globalizáció folyamatának felgyorsításában  főszerepet játszó, neoliberális gyakorlatával a globalizációt minden áron meglovagolni törekvő nyugati világ szemszögéből nézvést. Ez a perspektíva azonban csak egyike a lehetséges perspektíváknak.

***

Láttuk, a modern kori migráns az árúformába bujtatott munkaerő ideális formája: léte a tőkés világgazdaság logikájába illeszkedik. Hagyjuk hát most egy ideig magára, s forduljunk e logika felé. A kapitalizmus – mondja Wallerstein – „olyan gazdálkodási mód, amelynek alapja a következő: a gazdasági tényezők egy olyan küzdőtéren működnek, amely hatalmasabb annál, semhogy bármilyen politikai entitás képes lenne teljes egészében ellenőrzést gyakorolni fölötte”. Épp a társadalmakba ágyazott territoriális államok gyengesége, a szuverén államok belső szabályozását biztosító határok átjárhatóvá válása az, ami „a tőkések számára olyan mozgásszabadságot biztosít, amely strukturálisan megalapozott.”¹¹ A kapitalista gazdaságnak szüksége van az államokra, az államközi rendszerre és olyan hegemón hatalmak periodikus megjelenésére, melyek között a tőke szabadon manőverezhet, megszerezve az államok támogatását, de ugyanakkor kibújva túlzott dominanciájuk, a tőke szempontjából másodlagos, társadalmi elkötelezettségeik követelményei alól. A tőke alapvető célja azonban nem ezeknek a politikai berendezkedéseknek a fönntartása.  A prioritás mindig a tőke vég nélküli felhalmozása marad, ennek során pedig a kapitalista világrendszerben az egyszer megszerzett előnyök óhatatlanul akkumulálódnak az egyik oldalon, ahogy a veszteségek is a másikon, ami az egymást feltételező centrum és periféria, a globális Észak és a globális Dél közötti egyenlőtlen csere strukturálisan megalapozott rendszeréhez vezet.

A világrendszer-elmélet ebben a keretben értelmezi a migrációt is. Szemben a neoklasszikus elmélettel, mely a hazautalások jelentős gazdasági, beruházásokat generáló szerepére¹² és a hazatelepüléssel létrejövő tudástranszferre utalva a migrációban a kibocsátó országok felzárkózásának egyik lehetőségét látja, a világrendszer-elmélet inkább a strukturális egyenlőtlenségeket konzerváló csapdát fedezi fel benne. A migránsok általában a kibocsátó közösség legvállalkozóbb kedvű, legfelvilágosultabb tagjai közül kerülnek ki, következésképpen a migráció együtt jár az „agyelszívással”, és ily módon szisztematikusan aláássa a kibocsátó országok fejlesztési, elsősorban oktatásfejlesztési törekvéseit. Mivel pedig a migránsok ritkán tartoznak a legszegényebbek közé, a hazautalások nem csökkentik, hanem növelik a közösségen belüli egyenlőtlenségeket, s amellett a beruházások helyett leggyakrabban az importot feltételező presztizsfogyasztás területén kerülnek felhasználásra. Ezzel tovább gyengítik a hazai gazdaságot, aláássák a stabil közösségeket, s mintegy függővé teszik a migrációtól.¹³

De a globalizáció általánosan, így a szegény országokra nézvést is üdvös hatását megkérdőjelező világrendszer-elmélet néhány új jelenség fényében mintha hitelét vesztené. Branko Milanovic nagy visszhangot keltő könyvéből¹⁴ -- ha kellőképpen figyelmetlenül olvassuk – levonhatnánk akár azt a következtetést is, hogy centrum és periféria strukturálisan megalapozott, a kialakult egyenlőtlenségek fenntartását biztosító rendszere napjainkban váratlanul megkérdőjeleződött, a globalizáció pedig diadalmas, a fejlődési várakozásokat igazoló fordulatot vett. Bár a globális Észak és a globális Dél, a fejlett és a fejlődő (valójában szegény) országok közötti különbségek a neoliberális fordulat kezdetétől, azaz az 1970-es évektől az ezredfordulóig valóban fokozatosan növekedtek, ám az utolsó 15 évben a folyamat megfordult, és ma már – elsősorban az ázsiai térség, kezdetben a kelet-ázsiai „kis tigrisek”, majd Kína és India hihetetlen tempójú előretörése következtében – a globális egyenlőtlenségek szignifikáns módon csökkenni kezdtek. Míg a korszak kezdetén a G7 államai (Egyesült Királyság, Franciaország, Japán, Kanada, Németország, Olaszország, USA) a globális GDP több mint 50 %-át adták, 2015-ben már csak 31,5%-át. Talán még drámaibbak a változások a jövedelmek terén. Branko Milanovic nevezetes „elefántábrája” viharos gyorsasággal terjedt el a világsajtóban. Adatai szerint 1988 és 2008 között a jövedelmek több mint 70 %-kal emelkedtek a fejlődő világban, elsősorban Kínában és Indiában, ami százmilliók kiemelkedését hozta a tűrhetetlen szegénységből.

Milanovic „elefántábrájából” más is kiderül azonban: míg a globális Délen egy új középosztály felemelkedéséről beszélhetünk, a nyugati középosztály és a szegényebb rétegek jövedelme részben változatlan maradt, részben csökkent. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a gazdag nyugati országban az átlagbér ne lenne még mindig sokszorosa a kínainak, ám ez mit sem változtat azon, hogy a nyugati társadalmak polgárainak egy jelentős része a globalizáció vesztesének érzi magát. Amit természetesen tekinthetnénk akár a globális igazságosság és egyenlőség iránti vakság, az öntelt és elkényeztetett Nyugat szűklátókörű önzésének is. Ám a felhorgadó indulatok, a populizmusok terjedése mögött nem csak a lecsúszástól való félelem, a feltörekvőkkel szembeni, rasszista színezetet kapó félelem munkál. A rossz közérzet  nem csekély mértékben a növekvő belső egyenlőtlenségekre vezethető vissza. Mert míg az államok közötti egyenlőtlenségek csökkentek, az államokon belüli különbségek növekedtek. Gondoljunk Piketty nevezetes könyvére: az elmúlt évtizedek nem csak a nyugati világ középosztályi jövedelmének stagnálását hozta magával, de a jövedelmi különbségek elszabadulását is. Joseph Stiglitz szerint a felső 1 % rendelkezik ma az USA nemzeti jövedelmének egynegyedével, ha pedig a jövedelem helyett a gazdagságból indulunk ki, ez az 1 % rendelkezik a vagyon 40 százalékával. Vagy másként: míg a múlt század 70-es éveinek végén egy topmenedzser jövedelme kb. harmincszorosa volt az átlagjövedelemnek, ma több mint kétszázhetvenszerese. Ugyanezt a folyamatot, a társadalmon belüli különbségek növekedését igazolja az „elefántábra” is: egy szűk plutokrata réteg, s vele együtt egy olyan, hozzávetőlegesen 10 %-ot kitevő elit („kreatív osztály”) születését, mely gyakorlatilag a territoriális állam határain kívül, a globalizált világban éli az életét.

A globalizáció nem várt eredményre vezetett tehát. A centrum – igazolva Wallerstein állítását – valóban deterriorizálódott. Ahogy a határokon átlépő, megfoghatatlanná váló globális tőke egyre izmosabbá vált, a fejlett világ territoriális nemzetállamai – közöttük a legerősebbek is – elveszítették a globális tőke fölött az ellenőrzés képességét. Azt a képességüket, mellyel fenn tudták tartani a társadalmi békét biztosító egyenlőtlen cserét az államok között. S mivel mindeközben a társadalmon belüli ellentétek is növekedtek, ezek a folyamatok megágyaztak, méghozzá épp az úgymond „civilizált világban”, a jobboldali, nacionalista populizmusok születésének. Ezek kimondatlan, vagy épp – mint Tramp esetében – kimondott célja a „nemzeti nagyság”, vagy kendőzetlenebbül szólva, a világrendszerben élvezett előnyös pozíció megőrzése vagy visszaszerzése: „Amerika mindenek előtt”. E cél eszköze pedig az ismét felértékelődő territoriális nemzetállam, a protekcionalizmus, a nagyhatalmak esetében a pőre hatalommal való fenyegetés, a kisebb államok esetében pedig az úgyszintén pőre pragmatizus. Akár azt is mondhatnánk, hogy a szuverén nemzetállam a „társadalmi termelés” és az „egyéni kisajátítás” már Marx által is megfogalmazott ellentmondásában most úgy fogalmazódik újra, mint a globális méretekben összefonódó, kölcsönös függőségeket teremtő világgazdasági termelés egyéni, ti. nemzetállami kisajátításának eszköze. Mint a szűklátókörű nemzeti önzés eszköze, mely befelé egy autoriter, a társadalmat homogenizálni törekvő állam túlsúlyával fenyeget, kifelé pedig súlyos nemzetközi konfliktusokkal.

Furcsa, bár az 1930-as évekből már ismert szövetség születik ily módon a „fejlett Nyugaton”.Megzavarodott, elkeseredett és dühös, a demokrácia és állampolgári mivoltuk értelmében csalódott emberekből áll össze az az atomizált tömeg, mely a populizmus bázisát alkotja. Benne találja meg szövetségesét az a magát immár nemzetinek deklaráló tőke, mely „népe” homogenizálásával, egy autoriter állam kiépítésével, a határok megerősítésével és az idegenellenesség felszításával őrizné meg pozícióját az átalakuló világrendszeren belül.

Ha szembenézünk ezzel a fejleménnyel, óhatatlanul felmerül a kérdés: nem úgy van-e, hogy a korlátokat nem ismerő tőke globális áramlásában, a territoriális nemzetállamok szuverenitásának aláásásában, a lokalitások, a történelmi partikularitások és a nemzeti utak beomlasztásában, szóval a globális tőke deterritorializáló és a denacionalizáló teljesítményében mégis csak az „ész cselét” kellene látnunk? Vajon nem úgy van-e, hogy mégis csak a globális tőke és a szabad piac ígéri a világrendszer kínzó egyenlőtlenségeinek felszámolását, és valamiféle egyetemes, partikularitásoktól mentes igazságosság eljövetelét? Szóval: nem a globális elitben kellene-e keresnie szövetségesét mindazoknak, akik egy igazságosabb és emberibb világra vágynak? Ne tévedtek-e tehát a baloldali, multi- és globalizációellenes mozgalmak, melyek most – visszatekintve –  mintha akaratlanul is egy követ fújnának a nemzeti önzés jobboldali populistáival?

Nem hiszem. Sőt, meg merném kockáztatni, épp ellenkezőleg: bár a vereség terhe nem képviselőire hárul, valójában az a neoliberális politika szenvedett itt vereséget, mely engedve a tőke nyomásának, mindent az államokat aláásó globalizáció meglovagolására, a globalizációból nyerhető előnyök betakarítására tett fel. Mert míg a fejlett Nyugaton a jóléti berendezkedés, és vele a társadalmi integráció leépítésének, a privatizációnak és deregulációnak a hullámai söpörtek végig, a világrendszer egészében a globalizáció egy új formája jött létre. Egy olyan új formája, mely nem mutatott hasonló vakságot a társadalmi integráció megőrzésének szükségességével szemben.

Látnunk kell persze, hogy a tőkének valóban van egy forradalmasító és emancipatív, ha tetszik a Civitas terrena ittjén és mostján túlmutató, univerzális perspektívákat nyitó hatása. Marx már a 19. század közepén a következőképpen írt erről: „A burzsoázia a világpiac kiaknázása által minden ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt, az ősrégi nemzeti iparok elpusztultak, illetve napról napra pusztulnak. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, sokrétű kölcsönös függősége lép az anyagi, illetve a szellemi termelés területén is. Az egyes nemzetek szellemi termékei közkinccsé válnak, a nemzeti egyoldalúság és korlátoltság mind lehetetlenebbé válik, és a sok nemzeti és helyi irodalomból világirodalom alakul ki.”¹⁵ A tőkés termelésben a kezdetektől fogva benne rejlik tehát a globalizáció tendenciája. A mi korszakunkra jellemző, hiperglobalizációnak is nevezett folyamat annyiban különbözik a korábbiaktól, így az előző Bretton Woods-i rendszertől is, hogy most a territoriális államok és az államok (demokratikus) politikai intézményrendszerében integrált társadalmak nem a globalizációs folyamat játékosainak, hanem akadályainak tűntek: „a nemzetek sokoldalú érintkezése, sokrétű kölcsönös függősége” helyébe egy olyan folytonos áramlás lépett, melyben elvileg nincs helye semmilyen szilárd, a térben rögzített, önálló „esszenciával” bíró elemnek.

Ebben a helyzetben áll elő Dani Rodrik a globalizáció egy új – valójában Polányiéhoz sok szempontból hasonlatos – narratívájának szükségességével: „Ha a világgazdaságot szilárdabb alapokra akarjuk helyezni, jobban meg kell értenünk kormányzat és a piac közötti kényes egyensúlyt. Egy olyan alternatív narratívát fogok ajánlani – írja –, mely két egyszerű gondolaton nyugszik. Először is a piacok és a kormányzatok egymás komplementerei, nem pedig egymás helyettesítői. Ha több és jobb piacot akarunk, több és jobb kormányzatra van szükségünk. A piacok nem ott teljesítenek jól, ahol az államok gyengék, hanem ott, ahol erősek. A második gondolat pedig az lenne, hogy a kapitalizmusnak nem egyetlen modellje létezik. Gazdasági fejlődés és stabilitás a munkaerőpiac, a pénzügyek, a vállalatirányítás, a szociális-jóléti szféra és az egyéb területek intézményi berendezkedésének különböző kombinációival érhető el. A nemzeteknek meg van a lehetőségük, de a joguk is arra, hogy saját szükségleteik és értékeik alapján válasszák meg ezeket a berendezkedési formákat.” Rodrik ehhez még azt is hozzáteszi, hogy a világrendszerben való részvétel során nem csak azért kell növekednie a kormányzatok szabályozó tevékenységének, „mert az államoknak biztosítaniuk kell a békét és a biztonságot, védeniük kell a tulajdonjogokat, ki kell kényszeríteniük a szerződések végrehajtását és irányítaniuk kell a makroökonómiai folyamatokat. Hanem azért is, mert meg kell őrizniük a piac legitimitását azáltal, hogy megvédik polgáraikat mindazoktól a kockázatoktól és bizonytalanságoktól, melyek a piac velejárói.”¹⁶

Rodrik (régi)új narratívája annyiban kapcsolódik a hiperglobalizációs folyamat váratlan eredményéhez és az – általa még nem ismert – „elefántábrához”, hogy két egyszerű alapgondolatának jogosultságát a továbbiakban a következőképpen igazolja: mindazok az államok (Kína és India mellett olyan országok, mint Dél-Korea, Thaiföld, Malajzia és Indonézia), melyek ki tudtak kitörni az elmaradottságból és szegénységéből, ezt azért tehették meg, mert egy belső kulturális-társadalmi hagyományokra támaszkodó, protekcionista politikát folytató, a WTO és az IMF deregulációs és liberalizációs követelményeinek ellenálló, intervencionalista államra támaszkodhattak. Ennek védelmében építették ki azokat az intézményeket, melyek – szemben a rájuk erőltetni kívánt sokkterápiával – fokozatosan lehetővé tették sikeres belépésüket a világgazdaság globális folyamataiba. Magyarán szólva pontosan az ellenkezőjét tették annak, amit a Nyugat elvárt, és amit saját gyakorlata vezérfonalának tekintett.

***

Levonhatjuk-e a magunk számára, európai polgárok számára a fentiekből azt a következtetést, hogy a globalizáció nem várt eredményével szembesülő populista nacionalizmusoknak, a szuverenitás és a nemzeti öncélúság szószólóinak végső soron igazuk van? Végül is, mondhatnák, csak a saját territoriális államuk határain belül élő polgárok érdekeinek védelmét, csak saját társadalmuk integritásának megőrzését tekintik feladatuknak egy olyan helyzetben, melyben kénytelenek vagyunk választ találni a hiperglobalizáció negatív következményeire. Ez pedig akár legitim célkitűzés is lehet.

Maradjunk annyiban, hogy Rodrik fenti érvelése a Nyugaton terjedő nacionalista populizmusok jogosultságát csak részben – igen kis részben – támasztja alá. Érvelése kétség kívül azok ellen irányul, akik egyszerűen lecserélnék a territoriális államok társadalmi integrációját egy globális piaci integrációval. De mondandója nem a globalizáció, csak a hiperglobalizáció ellen irányul. Másrészt Rodrik azt a kérdést veti fel, hogyan és milyen  utakon zárkózhatnak fel a világrendszer elmaradott  régiói. Azt a kérdést tehát, hogyan válhat a globális világ igazságosabbá, nem pedig azt, hogyan rúghatók le a feltörekvők a létráról, megőrzendő a centrumban felhalmozott előnyöket. Nem állítom, hogy a nemzeti öncélúság pőre pragmatizmusa, ez a nyíltan a hatalomra irányuló kérdés abszurd lenne. Az is nyilvánvaló, hogy ez a szemlélet a „civilizált világ” polgárainak körében széles támogatottságnak örvend. Csak azt gondolom, hogy ily módon Huntingtonhoz, a kultúrák háborújához, tágabb értelemben a világháború küszöbére érkezünk, és csak reménykedhetünk abban, hogy a katasztrófát egy kialakuló hatalmi egyensúly most is a hidegháború keretei között tudja tartani. De még ha ez sikerülne is, egy „huntingtoni világ” Európa csúfos csődje lenne: a pőre hatalom akarása az utópikus energiák talán végső kimerülését, a barbár indulatokkal felfűtött társadalmak szellemi kiürülését, a társadalmi integráció hagyományos európai formáinak széthullását hozná magával.

A veszteség, melyet a tőke ellenőrzésére egyre kevésbé képes territoriális államok megrendülése hozott magával, teljességében akkor tűnik elő, ha észbe vesszük, nem egyszerűen egy hatalmi gépezet megrendüléséről van szó. A territoriális nemzetállamok válságával tényleges, emancipatív értékek mennek veszendőbe. A demokratikus nemzetállam keretei között jött létre az a modern társadalom, mely normatív önértelmezése szerint az egyenlőtlenséget és az elnyomást nem természeti, hanem társadalmi eredetűnek, következésképpen megváltoztathatónak, sőt megszüntethetőnek tartotta, méghozzá a társadalom demokratikus törvényhozásának politikai intézményrendszere, az állam révén. A társadalom modern fogalma egy olyan szolidaritásközösségre utal, melyhez értelmesen hozzárendelhető a közjó fogalma. Kétségtelen, hogy modern társadalomban egyesültek szolidaritásközössége éppúgy tartalmazott egy idealizáló, utópikus mozzanat, mint a már idézett páli ige: „mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok” (1Kor 12,13). A de jure egyenlő állampolgárok társadalma azonban nem csak eltakarja a tényleges egyenlőtlenségeket. Egyúttal megteremti azt a keretet is, amelyen belül – a munkásmozgalomtól a feminista mozgalmakon át a apartheidellenes mozgalmakig – megindulhatott a politikai küzdelem a de facto egyenlőségért. Az európai, tágabban a nyugati társadalmak politikai integrációjának demokratikus formáját ez tette legitimmé, azaz elismerésre méltóvá.

Tudjuk, hogy a társadalom szolidaritásközössége történetileg nemzetként, illetve nemzetállamként öltött alakot, ám a szolidaritásközösség normatív öntudatában az egyetemesség mozzanata kezdettől fogva jelen volt. Hogy Pál apostol után visszautaljak az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatra is: amikor a Nyilatkozatban azt olvassuk, hogy „Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik”, akkor a Nyilatkozat a teremtője által „egyenlőként teremtett” és „elidegeníthetetlen jogokkal” felruházott ember jogit, az emberi jogokat bízza a (nemzet)államok kormányzatára.

Hogy ebből a normatív ígéretből de facto mi valósult meg a történelemben? Be kell valljam, a tapasztalatok fényében egyáltalában nem tartom abszurdnak Agamben álláspontját, miszerint a szuverén állam koncentrációs táborok felállításához vezet,  könnyen torzul ijesztő politikai utópiák, vagy egyszerűen csak a birtoklás hatalmi gépezetévé. És nem tartom abszurdnak azoknak a posztkolonialista teoretikusoknak a véleményét sem, akik az „emberi jogokra” történő hivatkozást úgy utasítják vissza, mint a Nyugat kulturális imperializmusának megnyilvánulását, mint a tettes és az áldozat, az elnyomó és az elnyomott közötti ellentét elfedését. Ahogy Mr. Hyde Dr. Jekyll másik arca, az európai modernitásnak is ott a sötétlő oldala, a „sötétség mélyéről” pedig rettenetes szörnyszülöttek néznek ránk vissza –  Conrad regényéből például II. Lipót belga király Kongói Szabadállama, a maga egykor másfél millióra, ma már inkább tíz millióra becsült áldozatával.¹⁷ Igen, a  monoteista vallások szuverén Teremtőjéig visszavezethető szuverenitásgondolat éppúgy kritikai felülvizsgálatra szorul, ahogy szembe kell néznünk Európa mindmáig feldolgozatlanul maradt kolonialista múltjával is. Számot kell vetnünk továbbá a Nyugat önhitt gyakorlatával, mely a közelmúltban – előbb Irak, majd Líbia lerohanásával – a Közel-Kelet és az észak-afrikai térség teljes összeomlásához, hontalanná vált milliók meneküléséhez vezetett. Egyáltalán: szembe kellene néznünk azzal, hogy a modernizációnak számos útja lehetséges, s a megrendült, territoriális beágyazottságát lassan elveszítő centrumnak sem joga,sem lehetősége nincs arra, hogy ezt a globális folyamatot levezényelje¹⁸.

Mindezt szem előtt tartva érdemes visszatérni Rodrik gondolatkísérletéhez, a Rodrik féle trilemmához. Ez a trilemma egy heurisztikus eszköz korunk alapvető ellentmondásának végiggondolására, hogy ti. „nem akarhatjuk egyidejűleg a demokráciát,a nemzeti önrendelkezést és a gazdasági globalizációt. Ha tovább akarjuk vinni a globalizációt, fel kell adnunk vagy a nemzetállamot, vagy a demokratikus politikát. Ha fenn akarjuk tartani és el akarjuk mélyíteni a demokráciát, választanunk kell a nemzetállam és a nemzetközi gazdasági integráció között.”¹⁹ Magyarán szólva, a három elem, a nemzetállam, a demokrácia és a globalizáció jelenlegi formája, a hiperglobalizáció közül mindig csak kettő állítható párba egymással:

• territoriális nemzetállam + demokrácia (feladva a hiperglobalizációt)
• hiperglobalizáció + demokrácia (feladva a territoriális nemzetállamot)
• hiperglobalizáció + territoriális nemzetállam (feladva a demokráciát)

Aki nem akarja, vagy nem tudja megtagadni az európai modernitás, és tágabban a zsidó-keresztény kultúra „nagy elbeszélését”, azt a normatív nyomást tehát, ami egy univerzális és demokratikus szolidaritásközösség ígéretéből fakad, nyilván nem részesítheti előnyben a harmadik utat, a hiperglobalizáció és a territoriális nemzetállam szövetségét. Ezen az úton ma a modernitás sötét erői menetelnek, azok a jobboldali, populista nacionalizmusok, melyek egy hatalmi gépezetre redukált államra támaszkodva a hiperglobalizáció lehetséges előnyeinek nemzetállami lefölözésére törekednek. Ezzel a fenyegető veszéllyel szemben világos alternatívának tűnhet a második út, hiperglobalizáció és demokrácia szövetsége. Ám ha jobban belegondolunk, ez az út az elmúlt évtizedek sokkterápián alapuló, neoliberális  gyakorlatának felel meg, s ennyiben sokkalta inkább oka, mint alternatívája a jobboldali nacionalizmusok erősödésének. Bár a szuverén, demokratikus nemzetállamok meggyengítésében, a tőke szabad áramlása előtt utat nyitó deterritorializálásban és denacionalizálásban a neoliberalizmus komoly sikereket ért el, de az ígéret másik felével, az emberi jogok de facto biztosításával, a nemzetközi viszonyok demilitarizálásával és demokratikus önszerveződésével adós maradt. Pontosabban szólva olyan, minden demokratikus legitimációt nélkülöző, anonim és ellenőrizhetetlen hatalmi-pénzügyi csoportok nyomása által uralt globális teret hozott létre, mely a tőke globális áramlásához mért, globális demokrácia lehetőségét sem tartalmazza: a demokratikus Világállam homályos ígérete kiméraként lebeg a neoliberális globalizáció beteljesült világa felett²⁰, s még kívánatos volta is kérdéses, ha komolyan vesszük, hogy a modernitásnak sokféle útja lehetséges.

Maradna hát az első út? A visszatérés territoriális nemzetállam és demokrácia kipróbált útjára? Azt végül is tudjuk, hogy a territoriális nemzetállamok, ha nem is voltak azonosak a földi mennyországgal, képesek voltak a társadalmak védelmére és demokratikus integrációjára, továbbá egy olyan világrendszer – például a Bretton Wodds-i rendszer – létrehozására, mely a globalizáció megállíthatatlan és kívánatos folyamatát kontroll alatt tudta tartani. De még ha komolyan is vesszük a túlságosan kilendült inga visszatérésének szokásos hasonlatát, kérdés, hogy mit is jelentene, és elképzelhető-e egyáltalán egy ilyen visszatérés.

***

Hagyjuk most el a trilemmát, s térjünk vissza a migráció problémájához. Talán közelebb kerülünk a territoriális nemzetállam létében rejlő problémához, ha azt a kérdést vetjük fel, vajon a nemzetállam képes-e – akár legdemokratikusabb formájában is – a menekültkérdés megoldására. Az Afrika felől érkező menekültek minden komolyan vehető elemzés szerint tényleges és – az időszakos apályok ellenére – egyre fokozódó kihívást jelentenek Európa számára. Az afrikai kontinens lakossága 2000-ben 814 millió fő volt, ez a szám az előrejelzések szerint 2030-ra 1,5 milliárdra, 2050-re 2 milliárdra nő. Történik mindez egy olyan kontinensen, melyet éhínségek, ökológiai katasztrófák (közöttük súlyos vízhiány és elsivatagosodás), helyi háborúk (közöttük népirtásba torkoló vallásháborúk) fenyegetnek. Bár Afrika egyes régióiban a fejlődés biztató jelei mutatkoznak, ilyen népességnövekedést, ennyi menekültet a kontinens várhatóan nem tud felvenni. Jogos tehát a kérdés, vajon hajlandó lesz-e, és egyáltalában kell-e Európának biztosítania a válságövezetekből érkező jövevények számára – Kant kifejezésével élve – a „látogatás jogát,amely minden embert megillet,és fölhatalmaz rá, hogy magát társaságként fölkínálja, pusztán annak jogán, hogy a Föld felszíne közös birtok, s rajta mint gömbfelületen nem szóródhatnak szét a végtelenségig az emberek, hanem végül is meg kell tűrniük egymást, és senkinek nincs eredendően több joga, hogy a Föld valamely helyén legyen, mint bárki másnak.”²¹

A válasz talán egyszerűbb lenne, ha itt csak az „emberszeretet” kérdéséről lenne szó. Kant azonban hangsúlyozza, hogy nem a szeretet parancsát, hanem az idegen jogát kell tekintetbe vennünk. Ez a jog pedig az által jön létre, hogy elhagyván az ellenséges viszony természeti állapotát, mindketten, mind a jövevény, mind az öt befogadó közösség „polgári-törvényes állapotban leledzünk. Mert azzal, hogy valaki e kötelékbe lép, megadja másnak (a mindkettőjük fölött hatalommal bíró felsőbbség útján) a szükséges biztosítékot. – A puszta természeti állapotban élő ember (vagy nép) azonban megfoszt engem e biztonságtól…” A probléma abban rejlik, hogy az a „világpolgári jogokat rögzítő alkotmány”, mely a menekült és a befogadó állam polgárai között „polgári-törvényes állapotot” hozna létre,de jure létezik ugyan, de nem létezik az a „mindkettőjük fölött hatalommal bíró felsőbbség”, melynek útján de facto érvényesíthető lenne. Amivel az örök béke tervezetét író Kant természetesen tisztában volt.

Benne rejlik ez a probléma már az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat többször idézett bevezetésében is. Most, hogy harmadszor is visszatérek hozzá, egy új jelentésréteget emelnék ki az idézet kapcsán: azzal, hogy a Nyilatkozat a teremtője által „egyenlőként teremtett” és „elidegeníthetetlen jogokkal” felruházott ember joginak, azaz az emberi jognak az érvényesítését a (nemzet)államok kormányzataira bízza, az emberi jogokat állampolgári jogokként határozza meg. Amiből az következik, hogy állampolgári létéből kiemelve az ember, tehát az emberi jogok deterriorizált és denacionalizált szubjektuma a természeti állapotba kerül vissza. Márpedig a jövevényt éppen így fogjuk fel: olyan lényként, aki maga mögött hagyva egy territoriális állam határait, egyúttal a „polgári-törvényes állapotot” is elhagyja: nem itt vagy ott, hanem egy úton van, s ez az út egy homályos zónába vezet.²²

A jövevény (a migráns vagy a menekült) állapotát megkísérelhetnénk tehát Turner nyomán olyan liminális, a határok közötti, vagy a határokon előálló átmeneti állapotként leírni, melybe akkor kerül valaki, ha elhagyva a társadalmi struktúra egy meghatározott pontját, egy másik meghatározott pont (státus vagy szerep) felé tart. Ilyenkor az „átkelő” egyén vagy csoport (pl. a vallási beavatáson vagy a felnőttéavatáson áteső egyén) „olyan kulturális szférán halad keresztül, mely alig, vagy egyáltalán nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, melyek a múltbeli, vagy az eljövendő állapotot jellemzik.”²³ Bár ily módon kiemeli a communitas átmeneti, időleges jellegét, Turner azt is hangsúlyozza, hogy a liminalitás gyorsan tovatűnő pillanata „felfedi az általános társadalmi köteléket… Mintha itt az emberek közötti kölcsönös kapcsolat két fő ’modellje’ kerülne egymás mellé, vagy váltakozna egymással.  Az első a társadalom mint politikai, jogi és gazdasági pozíciók strukturált, differenciált és gyakran hierarchikus rendszere…A második, mely a liminális periódusban válik felismerhetővé, a társadalom mint strukturálatlan, vagy csak kezdetlegesen strukturált és viszonylag differenciálatlan communitas…”²⁴ Ez a communitas – teszi még hozzá Turner – „gyakran mint édeni, paradicsomi, utópisztikus vagy millenáris állapot jelenik meg, amelynek elérésére az egyén és a közösség vallási tevékenységének irányulnia kell. A társadalmat mint szabad és egyenlő bajtársak –teljes személyek– communitasat fogjuk fel.”²⁵

Nem véletlenül. A communitas tagjában, a „teljes személyben”, aki kiszabadult  „a jog, a szokás, a konvenció és a szertartás által kijelölt és elrendezett pozíciók” hálójából, szóval az emberben mint színtiszta potencialitásban nem nehéz felismerni a peregrinust, a „nemes idegent”, akinek gyökerei nem lent, a földben gyökereznek, hanem fent, az „örök értékekben”.

Szép és nemes gondolat így értelmezni a migránst és a menekültet, de félő, hogy a határokon, azaz a polgári-törvényes állapot előtt feltorlódó menekültek nem ismernek magukra benne. Számukra a cél és a feladat épp a határokon való átjutás, a liminalitás átmeneti állapotának megszüntetése, azaz a polgári-törvényes állapot elérése lenne, ez pedig a „világpolgári jogokat rögzítő alkotmány”de facto érvényesítését, azaz politikai biztosítékát  követelné meg. Azt a bizonyos „hatalommal bíró felsőbbséget”, mely a határ két oldalán állók fölött áll. Hivatkozhatnánk persze az ENSZ Alapokmányára és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára, melyet 1948-ban arra való tekintettel fogadott el a nemzetek közössége, „hogy az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogának elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon”. Hivatkozhatnánk továbbá az Emberi Jogok Európai Egyezményére és az Emberi Jogok Európai Bíróságára, melyhez az aláíró államok mellett magánszemélyek is keresetet nyújthatnak be. Ezeknek az egyezményeknek az elfogadásával a nemzetközösség de jure kétség kívül meghaladta az emberi jogok kizárólag nemzetállami, belső joghatóságát. De facto azonban nem.  Az 1952-es Menekültügyi Konvenció ugyan univerzális jogként ismeri el a származási ország elhagyásának jogát, de semmit nem mond a belépés jogáról. A nemzetközi jog elismeri a menekültstátuszt és a státusszal rendelkezőnek azt a jogát, hogy nem lehet erőszakkal visszatoloncolni, de a menedékjog megadása az érkezési ország diszkrecionális joga. Ami pedig az EU-t illeti: menekültkérelmet csak az Unió területére érkezve lehet beadni, de hogy ki és miképpen érkezhet az Unió földjére, arról az egyes államok döntenek. Egyáltalán: a bevándorlási politika gyakorlatilag a tagországok jogkörén belül maradt. Az 1999-ben kezdeményezett Közös Európai Menekültügyi Rendszer európai direktívái a tagországok szintjén 2015-ig nem váltak hatályossá. A Dublini Konvenció ugyan megállapodást hozott a közös európai beléptetési és ellenőrzési mechanizmust illetően, de a rendszer a 2015-ös krízis során működésképtelennek bizonyult, a menekültek elosztását és tartózkodását érintő része pedig soha nem lett elfogadva. A tagországok a 2003-as thesszaloniki csúcstalálkozón is csak a menedékjog alapelveiben tudtak megegyezni. Hogy ezek után az EU képtelennek mutatkozott a 2015-ös krízisállapot kezelésére, és azóta sem tud épkézláb megoldási javaslattal előállni, abban nincs semmi meglepő.

Az egyes államok magatartásában természetesen lényeges különbségek mutatkoznak. Mondhatjuk humánusnak Németország eljárását, és joggal mondhatjuk embertelennek Magyarországét a 2015-ös menekültkrízis idején. Egészében azonban jogosnak tűnik Papasztergiadisz általános megállapítása: jelenleg a nemzetállamok „határai a politikai térkép leginkább rasszista elemekkel átitatott, leginkább militarizált zónái”.²⁶ Étienne Balibar már 1991-ben figyelmeztetett: miközben a keleti bővítéssel Európán belül a határok leomlanak, olyan új határok emelkednek, melyek a rasszizmus és Európa identitásválságának kapcsolatára utalnak: „az eljövendő ’vasfüggöny’ és az eljövendő ’fal’ valahol a Mediterránumban, vagy a Mediterránum dél-keleti részén fognak húzódni – írja Balibar egy negyed századdal ezelőtt –, és nem lesz őket könnyebb lerombolni, mint elődeiket.”²⁷

Nem árt az emlékezetünkbe idézni: az „Európa-erődöt” védeni hivatott fal már a 2000-es évek elején ott magaslik Ceuta és Melilla előtt, a Marokkó területén lévő autonóm spanyol területeken. A 4 méteres falakat később 6 méter magasra emelik, szögesdróttal egészítik ki, és felszerelik a legmodernebb felderítő eszközökkel. 2005 szeptemberében több tucat, a védművön áttörni készülő menekült leli halálát a sortüzekben. Amikor pedig a kerítés ostroma után a marokkó kormány vagy 1200 menekültet toloncol ki a területről, pontosabban rak le a sivatag kellős közepén, ahol több százan halnak szomjan közülük, az EU nem csak hogy nem tiltakozik, de 40 millió eurós gyorssegélyt utal át Marokkónak a határok védelmére: „Jelezni akarjuk Marokkónak – mondja Franco Frattini, az EU igazságügyi biztosa – hogy számíthat ránk”.²⁸ Az Uniónak azóta sikerült ugyan létrehoznia néhány olyan drága, ám kevéssé hatékony intézményt, mint az EU határvédelmét szolgálni hivatott Frontex, vagy a jövevényekről szóló információkat kezelő  EURODAC központi adatbankja, ám leghatékonyabb „intézménye” máig a kétes állagú, nemzetközi emberkereskedelem maradt – lásd megállapodását Törökországgal vagy a  (nem létező) líbiai kormánnyal.

Levonhatjuk-e ebből azt a következtetést, hogy a menekült- és migránskérdés kínzó megoldatlanságának oka és forrása az Uniót alkotó nemzetállamok szűklátókörű önzése és – rasszista elemekkel is átszőtt – nacionalizmusa, majd egy második lépcsőben a nacionalizmusokra építő, idegengyűlöletet szító populizmusok terjedése, ami végképp blokkolja az EU döntési mechanizmusait? Biztos, hogy egy ilyen értelmezés a maga harcos egyértelműségével szilárd fogódzót ad mindazoknak, akiket erkölcsileg felháborít a dolgok jelenlegi állása. Azt sem vitatnám, hogy ez a megítélés tartalmazza a helyzet több lényeges elemét.  Önmagában azonban számomra egyoldalúnak tűni és – erősítendő a morális eltökéltséget – vaknak a helyzet komplexitását illetően. Tudom persze, a hivatkozás a „helyzet komplexitására” sokszor csak arra szolgál, hogy elkerüljük a morális döntést, így aztán magam is tartok némiképp a továbbiakban sem megkerülhető szöszmötöléstől. Mégis azt javasolnám, először tegyük fel azt a kérdést, kik is a cselekvő résztvevői ennek a „komplex helyzetnek”.

1)Először is természetesen maguk a „jövevények”, a menekültek és a migránsok, akik azonban már önmagukban sem tekinthetők homogén tömegnek.

2)A tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlásában, azaz a deterriorizálásban és a denacionalizálásban érdekelt globális tőke, a globális világban élő transznacionális üzleti elit, valamint a hozzá kötődő, úgyszintén transznacionális „kreatív osztály”²⁹, továbbá a transznacionális intézmények (IMF, WTO, Világbank stb.) nagy létszámú belső és kiszolgáló apparátusai.

3)A – demokratikus vagy autoriter jegyeket mutató – territoriális nemzetállamok és a (nemzet)államokban integrált társadalmak, melyek egyre inkább szegmentálódnak a globalizáció nyertesei és vesztesei (preakriátus és lecsúszó középosztály), valamint az őket képviselő politikai elitek mentén.

4) És végül a permanens válságban leledző, ebben az értelemben „cselekvő résztvevőnek” már alig-alig tekinthető Európai Unió, melyben lecsapódnak a hiperglobalizáció fenntartásában/korlátozásában érdekelt tagállamok ellentétei.

Egy vulgáris szociológia persze pillanatok alatt értelmes rendbe tudná állítani az itt lehetséges összefüggéseket. Végül is – mondhatnánk – falak nem csak az Európa-erődöt veszik körül. Megismétlődnek ezek a fegyveres biztonsági szolgálatokkal és megfigyelőrendszerekkel támogatott falak az erődön belül is, ahol annak a bizonyos 1 %-nak, tágabban a globalizáció nyerteseinek lakónegyedeit veszik körül. Nem lenne-e természetes – kérdezhetnénk –, hogy összefogjanak azok, akik a külső vagy belső falakon kívül rekedtek? A banlieue-k népe, az illegális migránsok és a Nyugat prekariátusa, szóval a tőke flexibilis, bármikor elbocsátható és bármikor olcsón alkalmazható tartalékserege, szövetségben azokkal a demokratikus erőkkel, melyek az ellenőrizhetetlenné vált hiperglobalizáció korlátozásában, a társadalmi integráció és a „közjó” értelmének megóvásában, szóval egy igazságosabb társadalomban érdekeltek.

Erről természetesen szó sincs. A globalizáció során megtépázott, lecsúszóban lévő nyugati középosztály és a prekariátus egy jelentős része a migránsban ellenfelét gyanítja. Mint láttuk, épp ők alkotják azoknak a jobboldali, populista nacionalizmusoknak a bázisát, melyek egy hatalmi gépezetre redukált államra támaszkodva a globalizáció lehetséges előnyeinek nemzetállami lefölözésére, az egyszer megszerzett előnyök megőrzésére törekednek. És mivel érzékelik saját helyzetük romlása, valamint a globális tőke folytonos áramlása, deterritorializáló és denacionalizáló ereje közötti összefüggést, a minden biztos pontot aláásó áramlások hátán érkező Idegenben látják a fenyegető erők megtestesülését. A biztonságot pedig a szilárd állam szilárd határai között élő nemzet egységében vélik felfedezni, ami csak az idegenek kizárásával, az idegengyűlölet felszításával érhető el.

Mint a Rodrik-trilemma kapcsán láttuk, e jobboldali, nacionalista populizmusok fenyegető veszélyével szemben világos alternatívának tűnhet a második út, hiperglobalizáció és globális demokrácia szövetsége, illetve a territoriális nemzetállam háttérbe szorítása. Azt is láttuk, hogy ez az út az elmúlt évtizedek neoliberális  gyakorlatának felel meg. A tőke folytonos áramlásában, a szabad áramlás útjában álló szilárd (szubsztanciális) elemek lebontásában érdekelt neoliberalizmus valóban természetes szövetségese ha nem is a migránsnak, de a migrációnak. Nem csak azért, mert a lokális és kulturális beágyazottságából kiemelt migráns – gondoljunk von Misesre – az áruformába bujtatott munkaerő ideális alakja. Ennél általánosabb, ideologikus magasságokig emelt formában a migráns maga az ideális ember: az ember, mint partikularitásaitól megtisztított, deterritorializált és denacionalizált, színtiszta potencialitás. Nem véletlen, hogy Saskia Sassen a migrációs folyamatban kulcsszerepet játszó globális városokban, „a munka transznacioanlizciójának és a transznacionális identitások kialakulásának” helyszínein a „nemzeti terület denacionalizálását” látja.³⁰ Mondhatnánk: a földi városban feltűnnek lassan az égi város kőrvonalai.

Furcsa szövetségek jönnek tehát itt létre. Az a globális tőke, az a neoliberális politika válik a migráció és – a territoriális nemzetállam szuverenitását úgyszintén megkérdőjelező – emberi jogok szövetségesévé, melynek alkalomadtán nem kevés szerepe volta menekülésre kényszerülők eredeti élethelyzetének ellehetetlenítésében. Amiben végső soron nincsen semmi meglepő. Bár a tőke csak a profit maximalizálásában érdekelt, működésmódjából adódóan kétség kívül vannak emancipatív, felszabadító vonásai. Ahogy vannak ilyen vonásai az állampolgári jogok védelmével megbízott nemzetállamnak is. Az előbbinek például annyiban, hogy a nemzetállami partikularizmusok megszüntetésére törekszik. Az utóbbinak pedig annyiban, hogy a nemzetállamban integrált társadalom védelmére, demokratikus önszerveződésének biztosítására vállalkozik. Globalizáció és nemzetállam viszonyában sokszor egyszerűen az időzítésről, a tempóról és a mértékről van szó. Kétség nem férhet hozzá: egyre több olyan problémával szembesülünk, melyek megoldása csakis globálisan lehetséges. De aláásni a demokrácia de facto működőképes nemzetállami formáit akkor, amikor a  vizionált globális demokrácia lehetőségei még csak nem is látszanak³¹ - ez bizony több mint vitatható politikai gyakorlat .De ha ez így van, azt is fel kell vetnünk, vajon valóban a szűkkeblű nacionalizmus és a korlátolt rasszizmus embertelen álláspontját képviselik-e azok, aki az európai demokráciákat, és általában az európai kultúrát (a „nemzeti és világirodalmat”) féltik a migránsok tömeges és ellenőrizetlen, nem intézményes keretek között lejátszódó beáramlásától. A zárt, a külső impulzusokra reagálni képtelen kultúra és identitás nyilvánvalóan életképtelen és végső soron halott. De ebből nem következik, hogy a bahtyini karnevalizáció (hamis) védjegyével ellátott hibrid identitást³², az identitások állandó és megállíthatatlan keletkezését – ha tetszik egy globális kultúra folytonos áramlását kijátszhatnánk a kultúra hagyományos formájával szemben, mely épp a határok megvonására, a különbségtevésre, értékes és értéktelen, jelentős és jelentéktelen elválasztására, tehát egy többé-kevésbé szilárd értékhierarchiára épült.

Végül vessünk egy pillantást magukra a migránsokra és a menekültekre. Sem szociális, sem etnikai, sem vallási értelemben nem képeznek homogén sokaságot, sőt, egyes csoportjaik között éles ellentétek feszülnek. Nem elkülönült, atomizált egyénekről vagy családokról van szó, hanem a belső szervezettség és kohéziókülönböző szintjein álló, nemegyszer transznacionális beágyazottsággal rendelkező prototársadalmakról, melyeknek vagy módjukban és szándékukban áll integrálódni a befogadó társadalmakba, vagy nincsen ilyen lehetőségük, esetleg ilyen szándékuk sem. Nem szeretnék most kitérni az iszlám vallás militáns fanatizmusával és a migrációból eredő terrorveszéllyel kapcsolatos, sokszor kétes állagú gondolatokra. De annyit bizony el kell ismerni, hogy a „civilizált világba” érkező menekültek át vannak itatva a koloniális múlt, a gazdasági és kulturális kizsákmányolás kulturális emlékezetével, magukban hordozzák a káoszba döntött ázsiai és afrikai régiókból hozott személyes emlékeiket, hátuk mögött pedig ott vannak az európai határokon tapasztalt atrocitások és a faji megkülönböztetések élményei. Ennek fényében naivitás, vagy inkább a koloniális múltunkkal szembeni vakság jele volna azt hinni, hogy a segítő szándék és a jóindulat majd mindent elsimít. A migránsok között kétség kívül megjelenik a ressentiment és a harag, amit aztán egységes világképpé, a Nyugat megvető „orientalizmusára” válaszoló „okcidentalizmussá”  tud szélesíteni a forradalmi iszlamizmus, méghozzá alkalom adtán nem is az újonnan érkezők, hanem inkább a második generációs, már állampolgársággal rendelkező fiatalok körében. Ami bizony súlyos tapasztalatokra enged következtetni.³³

Mi következik ebből? Tulajdonképpen csak az, ami már kezdetben is világos volt: egy olyan „komplex helyzettel” állunk szemben, mely komplex, hosszú távú és intézményes politikai megoldást követel, fokozatos és egymásra épülő lépésekkel.  Nyilvánvaló, hogy ilyen megoldásra az egyes európai nemzetállamok önmagukban nem képesek, már csak azért sem, mert maga a migráció is globális jelenség: egy Európának szóló kihívás.  A szétesőben lévő Európai Unió azonban jelenleg csak egy egységes valuta és vámuniót jelent, egy egységes piacot a tőke, az áruk, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlásával, szóval gyakorlatilag egy territoriális államot állam nélkül, egységes politikai struktúra, az állampolgárok demokratikus nyomásának kitett költségvetés nélkül, zárt ajtók mögötti tanácskozásokkal, átláthatatlan egyeztetésekkel és kompromisszumokkal. Ez pedig maga a megvalósult neoliberális álom, a kapitalista világrendszer tökéletesített modellje. Jól illik ebben a modellbe (hiperglobalizáció + globális demokrácia) az emberi jogokkal és a menekültek humánus kezelésével kapcsolatos elvi állásfoglalások és tanácskozások permanens gyakorlata éppúgy,mint a tényleges eredmények, a kötelező erejű megállapodások  teljes hiánya, ami végül óhatatlanul a demokrácia és Európa eszméjének kiürüléséhez vezet.

Tudjuk, a jobboldali populizmusok és az idegenellenesség terjedése, azaz hiperglobalizáció + territoriális nemzetállam modellje úgy tekinthető, mint válasz erre a neoliberális modellre. Olyan válasz ez persze, ami nem sok jót ígér. De ott van még a trilemma megoldásának harmadik lehetősége: demokrácia + territoriális nemzetállam a hiperglobalizáció korlátozásával. Első pillantásra nem sokra megyünk vele. Ám a közös múlt, a közös vallási és kulturális hagyomány, valamint a kapitalizmus alapján Európában realitássá vált a marxi jóslat: „Az egyes nemzetek szellemi termékei közkinccsé válnak, a nemzeti egyoldalúság és korlátoltság mind lehetetlenebbé válik, és a sok nemzeti és helyi irodalomból világirodalom alakul ki.”  Ez pedig – elvileg legalábbis – már régóta lehetővé tenné az Unió politikai egységgé szerveződését, szóval egy olyan territoriális államot,mely nem a nemzet egységén, de nem is a tőke szabad mozgásán, hanem az európai modernitás  ígéretén, a társadalmon mint szolidaritásközösségen alapul.

Nem eredeti gondolat ez persze – közeli rokonságban áll az alkotmányos patriotizmus habermasi elképzelésével. Ami újnak mondható, az legfeljebb a modernitás sokszínűségével való számvetés: nem követendő útként, nem globális ajánlatként, nem a világállamhoz vezető út egyik állomásaként van elképzelve, hanem csak ennek az egyre inkább eljelentéktelenedő kontinensnek, Európa problémáinak lokális megoldásaként. És tudom, jelenleg még így is utópisztikusnak tűnik. Inkább támaszkodhat kultúránk anonim normatív nyomására, mint az európai polgárok akaratára. De a „komplex helyzetben” más is benne rejlik. Először is maga a migrációs nyomás, amire a magát előszeretettel „civilizált világként” jellemző Európának olyan választ kellene találnia, amivel nem követ el – ismét – szellemi öngyilkosságot. Másrészt az USA megváltozott magatartása, a NATO esetleges leértékelődése jelenleg megnyitja ugyan az utat a jobboldali, nacionalista populizmusok európai térnyerése előtt, de egyúttal kikényszerítheti – már csak tisztán pragmatikus okokból is – az Unió újraalkotását és demokratikus politikai egységgé szervezését is. Már ha az évtizedeken át tartó elsivatagosodás után van még, születik még olyan politikai erő, amely ezt magára tudja vállalni.

1 Vö. erről Szilágyi Ákos: A politika ördöge. szilagyiakos.hu/interjukhoz/apolitikaordige-hosszu.pdf

2 Michael Hardt – Antonio Negri: Empire. Harvard UP, 2000.

3 United Nations, Population Division: International Migration Report 2015.

4 Polányi: A nagy átalakulás. Mészáros Gábor kiadása, 1997. 227-228.o.

5 Lydia Potts: The World Labour Market. The History of Migration. Zed Press, 1990. 206.o.

6 Vö. Saskia Sassen: A Sociology of Globalization.W. W. Norton, 2007. 130-136.o.

7 Anthony Giddens:Turbulent and Mighty Continent. What Future for Europe? Polity Press, 2014. 124.o.

8 Nikos Papastergiadis: The Turbulence of Migration. Globalization, Deterritorialization and Hybridity. Polity Press, 2000. 4.o

9 Immanuel Wallerstein: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. L’Harmattan – Eszmélet Alapítvány, 2010.44.o.

10 Gurría, az OECD főtitkára 2012-es jelentése szerint a globális value chain  megjelenése a 90-es évektől alapvetően megváltoztatta a beruházások és a kereskedelem nemzetközi viszonyait és messzemenő következményekkel járt az államokra nézvést. Angel Gurría: The Emergence of Global Value Chains: What Do They Mean for Business.  http://www.oecd.org/about/secretary-general/theemergenceofglobalvaluechainswhatdotheymeanforbusiness.htm

11 Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Gondolat, 1983. 677.o.

12 A Világbank adatai szerint a migránsok hazautalása a fejlődő régiókba 1990-ben 24 milliárd US dollárt tett ki. Ez az összeg 2000-re 59 milliárdra nőt, 2008-ban pedig elérte a (szinte hihetetlen) 243 milliárd US dollárt.

13 Vö: Hein de Haas: The Migration and Development Pendulum: A Critical View on Research and Policy. International Migration, Vol. 50 (3) 2012

14 Branko Milanovic: Global Inequality. A New Approach for the Age of Globalization. Harvard UP,2016.

15 Marx: Kommunista kiáltvány. Kossuth, 1973. 48.o.

16 Dani Rodrik: The Globalization Paradox. Democracy and the Future of World Economy. W. W. Norton & Company, 2012.  xviii. ill. 19.o.

17 Vö. Ada Hochschild:. King Leopold's Ghost. A Story of Greed, Terror, and Heroism in Colonial Africa. Houghton Mifflin, 1998.

18 Vö. S. N. Eisenstadt: Multiple Modernities. Daedalus, Vol. 129, No 1 (2000). ill.  Niedermüller Péter, Horváth Kata, Obláth Márton, Zombory Máté (szerk.): Sokféle modernitás. A modernizáció stratégiái és modelljei a globális világban. Nyitott Könyv – L’Harmattan, 2008.

19 Rodrik: id. mű, xviii.o.

20 John Keane a következőképpen ír erről: „az úgynevezett ’globális kormányzás’ rendszere nem is nevezhető rendszernek. Nemzetállamok, regionális és helyi kormányok, az UNICEF-hez hasonló kormányközi szervek és az egyes ágazatokért felelős kormányközi struktúrák, pl. a Világkereskedelmi Szervezet és az OECD, ill. a Nemzetközi Bíróság és a törvények betartását célzó egyéb globális intézmények tartoznak hozzá. A globális kormányzás zűrzavaros rendszerének részei a globális egyezmények, szerződések és konvenciók, mint pl. az ózonszinttel foglalkozó Montreáli Jegyzőkönyv; stratégiai csúcsok és találkozók, mint pl. a Davosi Világgazdasági Fórum; és a nyilvános tanácskozás és konfliktuskezelés új formái, mint a globális hatáskörű igazságügyi bizottságok.” Az eredmény –írja – a felvilágosodás racionális struktúrái helyébe lépő „új középkor”.  John Keane: Globális civil társadalom? In: H. Anheier, Marlies Glasius, Mary Kaldor (szerk.):  Globális civil társadalom I. Typotext, 2004.  67.o.

21 Kant: Az örök béke. 274-275

22 Vö. Thomas Nail: The Figure of the Migrant. Stanford UP, 3.o.

23 Victor Turner: Liminalitás és communitas. In: Politikai antropológia. Szerk. Zentai Violetta, Oiris-Láthatatlan Kollégium, 1997. 51.o.

24 Turner: id. mű, 52-53.o.

25 Victor Turner: Átmenetek, határok és szegénység: a communitas vallási szimbólumai. In: Mérföldkövek a kulturális antropológiában.. Szerk. P. Bohunnan-M. Glazer, Panem Kft. 1997. 681.o.

26 Papastergiadis, id. mű, 61.o.

27 Étienne Balibar: Es gibt keinen Staat in Europa. Racism and Politics in Europe Today. New Lefr Review, 186.  March-April 1991.

28 Vö. Corinna Milburn: Európa: az ostromlott erőd. A bevándorlás fekete könyve. Akexandra, 2008. 59.o.

29 Vö. Richard Florida: The Rise of the Creative Class: and How It’s Transforming Work. Basic Books, 2002.

30 Vö. Saskia Sassen: Globalisation and its Discontents. The New Press. 1998. xxviii-xxx.o.

31 Hivatkozhatnánk itt persze a World Social Forumra, az Occupy Wall Streetre és általában az alterglobalizációs mozgalmakra, melyek igencsak különböznek a neoliberalizmus transznacionális intézményeitől. Problémamenteseknek azonban ezeket a jelenlegi alterglobalizációs mozgalmakat sem gondolom.

32 A hibrid identitást illetően lásd Homi K. Bhabha: DissemiNation. Time, Narrative and the Margins of the Modern Nation. In.The Location of Culture. Routledge, 1994. ill. Chantal Mouffe: For a Politics of Nomadic Identity. In. George Robertson,  Melinda Mash (ed.): Traveller’s Tales. Narratives of Homes and Displacement. Routledge, 1994.

33 A részleteket illetően lásd Robert S. Leiken:Europe’s Angry Muslims: The Revolt of the Second Generation. Oxford UP,  2012.

Eredetileg megjelent a Liget Műhely oldalán, 2017 május 1-én.