Tallár Ferenc - Tájékozódás egy korszak végén

Ki fog majd derülni, hogy a jövőt illetően kevés dologban vagyok biztos. Azt azonban igen valószínűnek tartom, hogy semmi sem lesz, semmi sem lehet már olyan, amilyen volt. De nem csak arról van szó, hogy egy lezárult történelmi korszak megőrzését lehetetlennek tartom. Kívánatosnak sem gondolom. Csak az elmúlt évtizedek globalizációs folyamatainak kritikus újragondolása, a „liberális világrend”jelenlegi formáinak kritikai elemzése teheti lehetővé egy olyan baloldali jövőkép végiggondolását, melynek reménye van arra, hogy ismét egy elhitető erejű narratívába foglalja a modernitás emancipációs lehetőségit, az emberi jogok, a szabadság és egyenlőség értékeit. Röviden: hogy újragondolja az átkot és áldást egyaránt ígérő, a nacionalizmusok terjedése ellenére is aligha visszafogható globalizációt.

A továbbiakban először a lezárult történelmi korszak kritikus újragondolására teszek tehát kísérletet. Bevallott célom ezzel az, hogy búcsút mondjak a nyugati, „liberális demokráciákkal” kapcsolatos illúzióknak. Ezek után néhány olyan kérdést szeretnék felvetni, melyekkel egy megújuló baloldali gondolkodásnak szembe kell néznie.

***

Vessünk először egy pillantást napjaink épp változóban lévő globális világrendjére. A tőke, az áruk, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlása egy decentrált és deterritorializált, „kormány nélküli kormányzáson” (governance without government) alapul: szerződéseknek, megegyezéseknek, kompromisszumoknak, üzletkötéseknek, feltételekhez kötött kölcsönöknek, továbbá állami, diplomáciai és katonai nyomásgyakorlásoknak, helyi háborúk szövevényének olyan nem intézményesült, egészében mégis kényszerítő erejű együttesén, mely fokozatosan az egész glóbust bevonja nyitott és folyamatosan terjeszkedő határai közé. Az új, globális világrendben a mobilitás, az alkalmazkodás képessége, ha tetszik a megfoghatatlanság, a kockázatok és a felelősség áthárításának képessége vált a siker forrásává. Ez pedig óhatatlanul a territoriális, azaz helyhez és polgárai (választói) iránti felelősséghez kötött államok meggyengüléséhez vezetett. Mára a kapitalista világgazdaság folytonos áramlása által kőrbemosott államok olyan nagyvállalatokká alakultak, melyek versenyt futnak egymással, melyikük tud  nyújtani a bármikor továbblépni képes, globális tőke számára. A dereguláció következtében a helyhez kötött, territoriális állam szabályozásától megszabaduló tőke kizárólag a profitmaximalizálás és a költséghatékonyság szempontjait követi: oda törekszik, ahol a alacsonyak a termelési költségek (a munkaerő), elkerülhetőek vagy minimalizálhatóak az adók,  az ökológiai kockázatok pedig a helyi lakosságra háríthatók.

Ha elfogadjuk Polányi tézisét, miszerint a modern világnak két szervező elve van, tudniillik egyrészt a szabad piaci verseny intézményi keretének létrehozása és fenntartása, másrészt a társadalom védelme a szabad piac társadalom- és emberpusztító következményeivel szemben, akkor nagyon úgy tűnik: jelenleg a tőke ünnepelheti önpusztító, mert káoszba forduló győzelmét a társadalom fölött. Ezzel pedig sarkaiból fordult ki ha nem is a világ, de a világnak az a része, amit a Nyugatnak szoktunk nevezni. A 2. világháború után létrejött jóléti állam legnagyobb teljesítménye ugyanis éppen abban állt, hogy képes volt egy magát – a territoriális nemzetállam keretében – egységesnek tudó társadalom kiépítésére és képviseletére.

A jóléti állam a társadalmi békéről szólt, a tőke és a munka közötti kiegyezésről, egy plurális társadalomról. Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy – a jóléti berendezkedés mintaállamának, az NSZK-nak a példájára hivatkozva – a tőke mohóságát elutasító SPD és a szakszervezetek mohóságát elutasító CDU között ne feszült volna ellentét, hogy a szociáldemokrata és a kereszténydemokrata pártok körül ne alakultak volna ki jól elhatárolható szavazóbázisok. Ám addig, amíg az igények kielégítése egy igazságos elosztás jegyében a felek számára kölcsönösen elfogadható kompromisszumok árán lehetséges volt, mindez nem vezetett antagonisztikus politikai határvonalhoz, a barát és az ellenség megkülönböztetéshez – legalábbis a jóléti államon belül. Mert az „ellenség”, a „kizárt másik”, amellyel szemben a nyugati társadalmak mégis csak zárt egészként tudták azonosítani önmagukat, természetesen ott volt, csak épp rajtuk kívül. Az ellenség nem a polgárháború, hanem a háború fenyegetéseként jelent meg: a nyílt társadalom a politika síkján a zárt társadalommal, a „szabad világ” a „kommunista diktatúrával”, a „civilizált Nyugat” a „barbár Kelettel” szemben határozta meg önmagát.

A jóléti állam a politikai semlegesítéseként, tőke és munka, munkaadói szervezetek és a szakszervezetek által képviselt munkavállalók közötti kompromisszumként vagy kiegyezésként írható le, melynek betartását a két fél között közvetítő állam biztosította. Progresszív adórendszerével, szigorú munkajogi szabályozásával, a bérindexálás kikényszerítésével (azaz a béreknek a termelékenységhez és az árakhoz való kényszerű viszonyításával), a bank-és pénzrendszer szigorú szabályozásával, az állami tulajdon masszív jelenlétének érvényesítésével, valamint szociálpolitikai és a munkanélküliség minimális szinten tartására irányuló intézkedéseivel a jóléti állam kétség kívül aktívan beavatkozott a piaci viszonyokba, és ehhez a szuverén nemzetállam keretei között elvileg meg is volt a szükséges ereje.

A jóléti állam un. plurális demokráciája viszonylagos autonómiával rendelkező kormányzati, politikai és gazdasági szervezetekre épült, s ezek – egymás „fékeit és ellensúlyait” alkotván – biztosítani tudták a különböző, elkülönült igények megfogalmazását és képviseletét, valamint a kölcsönös kontroll mechanizmusait. Természetesen a plurális demokrácián belül is kialakulnak olyan homogén érdekcsoportok, melyek tagjait közös identitás, szolidaritás fűzi egybe. De mindaddig, amíg az egyenrangúként elismert igények igazságosként elfogadott kielégítése lehetséges volt, ezek a csoportok nem politizálódtak abban az értelemben, hogy más csoportokkal szemben az egésztársadalom képviseletére vállalkoztak volna. A plurális demokráciától így távol állt a népszuverenitás gondolata, amit amúgy a jelző nélküli demokrácia sine qua non-jának szokás tekinteni. Míg Rousseau a népszuverenitás és a volonte generale érvényesülését minden partikuláris közvetítő elem kizárásához köti, a plurális demokrácia, épp ellenkezőleg, a partikuláris-különös érdekek képviseletét és a közöttük lehetséges igazságos kompromisszumok kidolgozását tekintette feladatának. A korszak jelszava az igazságosság, a Gerechtigkeit és a Justicevolt, meghatározó filozófiája pedig Habermas és Rawls elmélete. Egy olyan etikai, és nem politikai alapú társadalomfilozófia tehát, mely egy minden igényt számba vevő, univerzális konszenzus megalapozására törekedett.

A jóléti állam hosszú ideig kétség kívül jól és közmegelégedésre működött. Eredményét, az osztályantagonizmus kibékítését, a barát/ellenség megkülönböztetésén nyugvó politika semlegesítését pedig tekinthetjük civilizatórikus vívmánynak. Ezt a vívmányt azonban kezdettől fogva több tényező is veszélyeztette. Egyrészt barát és ellenség megkülönböztetése, amit a szociális állam a határain belül semlegesíteni tudott, ott volt a határain, Nyugat és Kelet, Észak és Dél szembenállásában, tehát a világrendszer egészében. Másrészt a bürokratikus-technokratikus igazgatásnak is megvoltak a negatív hatásai, Habermast idézve az „életvilág kolonializálása” és „eljogiasítása”. És végül: kezdettől fogva kétséges volt, hogy a szociális állam hosszú távon képes-e egyidejűleg kielégíteni a Tőke és a Munka igényeit, képes-e biztosítani a „kipárnázott” munkahelyek megtartását és ugyanakkora tőke további beruházásokhoz szükséges profitmegtérülését. Ez ugyanis messzemenően annak a kivételes helyzetnek a függvénye volt, amit a jóléti államok a világrendszeregészében foglaltak el. Egytől egyig a centrum, és nem a periféria országaiban jöttek létre ugyanis. Vezetői erői olyan, túlnyomó gazdasági és katonai erőfölényben lévő nagyhatalmak voltak, melyek a nemzet- és államközi térben biztosítani tudták saját érdekeiket: megkövetelhették a piacok megnyitását (liberalizálását), miközben protekcionista eszközökkel védelmezték saját piacaikat, monopóliumokat tudtak biztosítani a maguk számára, és ki tudták kényszeríteni az egyenlőtlen cserét. Magyarán szólva felügyelni tudták a tisztán gazdasági-piaci logikát követő, a társadalmi igények iránt amúgy közömbös tőke mozgását, s ily módon biztosítani tudták saját határaikon belül a társadalmi békét.

A dereguláció és a liberalizáció hatására ezt az erős, intervencionalista államot feltételező konstrukciót omlasztotta magába rövid időn belül a tőke korlátokat nem ismerő, globális áramlása. Ez a robbanásszerű változás persze nem volt előzmények nélküli: mindig is benne rejlett a tőke „forradalmi” logikájában. Az azonban példa nélkülinek mondható, hogy a társadalom dezintegrációja és alávetése a „szabad piac” imperatívuszainak tudatos programmá váljon. Márpedig a neoliberális fordulattal, az úgynevezett Nyugat nyomására éppen ez következett be.

Thatcher híres-hírhedt megfogalmazása, miszerint „olyan, hogy társadalom nincsen”, nem egy elméleti álláspontnak adott hangot, hanem egy programot fogalmazott meg. Ez a program az egyéni szabadságra hivatkozva, de a vállalkozás szabadságát értve alatta, nem kevesebbet célzott meg, mint az igazságosság elvére épülő integráció intézményesült formáinak felszámolását, minden emberi viszonynak az absztrakt pénzviszonyokra történő redukálását. Mára a nemzetközi tőzsdék gyakorlatilag átvették a társadalmaktól a nemzeti gazdaságpolitikák értékelését.  Ez azt jelenti, hogy a választások útján legitimált, plurális politikai hatalom helyére a pénz lépett. Míg az előző a társadalmi integráció, az utóbbi a piaci integráció nyelvét beszéli, és süket minden olyan információra, ami nem az árak nyelvén fogalmazódik meg. Így természetesen süket az igazságosság imperatívuszait illetően is. Ezzel azoknak a szempontoknak az érvényesítése, melyek nem a tőke szükségleteiből következnek, szinte áthághatatlannak tetsző korlátok közé szorult. Válaszul a tőkekivonás veszélyére, a szorongatott centrum államai is a dereguláció költségcsökkentő versenyfutásába bonyolódnak, ami a monetáris szektoron belül megengedhetetlenül magas nyereségekhez, a másik oldalon drasztikus, korábban elképzelhetetlen jövedelemkülönbségekhez, növekvő munkanélküliséghez és a munka világából kiszoruló, vesztes rétegek társadalmi marginalizációjához vezetett.

A politika ezek után nem értelmezhető többé pusztán a „szabad világ” külső ellenségéhez való viszonyként, Nyugat és Kelet szembenállásaként. A nyugati társadalmak belülről kezdenek szegmentálódni, és – durván fogalmazva – a globalizáció nyertesei és vesztesei között politikailag artikulálódó ellentétek törnek felszínre. Mert ha a fennálló politikai berendezkedés – Laclau gondolatmenetét idézve – nem tudja többé „differenciálisan” (azaz egymástól elszigetelten) kielégíteni a társadalmi igényeket, akkor a felhalmozódó kielégítetlen igények között „egyenértékűségi viszony” jön létre. Bár tartalmaik különössége továbbra is fennáll, politikai értelemben kezdik ugyanazt jelenteni: a fennálló politikai berendezkedéssel szembeni ellenállást, amit az igények megfogalmazói most már így együtt, kollektív politikai szubjektumként képviselnek. Az igényekből követelések lesznek. Ezzel teljesül az igények politizálódásának előfeltétele:„a ’népet’ a hatalomtól elválasztó belső határvonal kialakulása”. A populizmus ennek a helyzetnek a szülöttje.

A szociális állam egykor világos struktúráinak, tagolt érdekviszonyainak és kiegyenlítő elosztási rendszerének széthullásával talajukat vesztik az elkülönült érdekek mentén szerveződő, konszenzus (és igazság) helyett kompromisszumokat kereső, plurális demokráciák. Ez az, amivel napjaink liberális demokráciának nevezett berendezkedése nem tud és nem is akar szembenézni. A neoliberális (poszt)politika továbbra is a négyévenként ismétlődő választásokat állítja a politikai tevékenység középpontjába, azaz továbbra is a magánszemélyekből rekrutálódó, atomizált tömeget célozza meg: azt a magányos politikafogyasztót, aki a szavazófülke magányában értékeli az elmúlt időszak állami szolgáltatásait. Ez a modell, mindaddig, amíg olajozottan működött, a választások közötti időszakban nyilvánvalóan nem tartott igényt polgárai politikai aktivitására. Maguk a választások pedig – egymással vetélkedő professzionális szakértői teamek, a meggyőzés reklámszakembereinek vezényletével – szigorúan kontrollált spektákulumokként szerveződtek, néhány gondosan kiemelt és elhatárolt téma, jószerével szlogen mentén.

A választási spektákulumok mögött a tulajdonképpeni tevékenységet a választáson győztes pártokból alakult kormány, és az alapvetően gazdasági érdekeket közvetítő elitek közötti egyeztetési és alkudozási folyamatok jelentették. Az establishment bal és jobboldali pártjai egyaránt messze elkerülték azokat a kérdéseket (igazságos társadalom, egyenlőség és szabadság viszonya stb.), melyek nyilvános megvitatása a hatalmi és elosztási viszonyok politikai átrendezését indokolhatta volna. Ily módon a (plurális) demokrácia formális értelemben ugyan érintetlen, a mindenkori kormány pedig leváltható maradt, de a politikacsinálás az egymással összefonódó, váltórendszerben működő politikai és gazdasági elitek privilégiumává vált.

Nos, ez lenne az, ami meggyőződésem szerint tovább nem folytatható, és aminek – a szociáldemokrata pártok által végigasszisztált neoliberális fordulat óta – végképsemmi köze nincs semmiféle baloldali elkötelezettséghez. Egy gyökeresen új világgal, és benne gyökeresen új problémákkal állunk szemben. Ezek között kellene most tájékozódnunk. Egy világos eligazítást adó térkép megrajzolására nem tudok vállalkozni, de néhány végiggondolandó kérdést, döntésre váró dilemmát megpróbálok felvázolni.

***

Globális kiegyenlítődés és fokozódó egyenlőtlenségek

A territoriális nemzetállamok szabályozásától fokozatosan felszabaduló, globális tőke terjeszkedésének kétség kívül voltak pozitív következményei. A globális Észak és a globális Dél, a fejlett és a fejlődő (valójában szegény) országok közötti különbségek a neoliberális fordulat kezdetétől, azaz az 1970-es évektől az ezredfordulóig fokozatosan növekedtek, ám az utolsó 15 évben a folyamat megfordult, és ma már – elsősorban az ázsiai térség, kezdetben a kelet-ázsiai „kis tigrisek”, majd Kína és India hihetetlen tempójú előretörése következtében – a globális egyenlőtlenségek szignifikáns módon csökkenni kezdtek. Míg a korszak kezdetén a G7 államai (Egyesült Királyság, Franciaország, Japán, Kanada, Németország, Olaszország, USA) a globális GDP több mint 50 %-át adták, 2015-ben már csak 31,5%-át. Talán még drámaibbak a változások a jövedelmek terén. Branko Milanovic nevezetes „elefántábrája” viharos gyorsasággal terjedt el a világsajtóban. Adatai szerint 1988 és 2008 között a jövedelmek több mint 70 %-kal emelkedtek a fejlődő világban, elsősorban Kínában és Indiában, ami százmilliók kiemelkedését hozta a tűrhetetlen szegénységből. Ugyanebben az időszakban a nyugati világban a  középosztály és a szegényebb rétegek jövedelme részben változatlan maradt, részben csökkent. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a gazdag nyugati országban az átlagbér ne lenne még mindig sokszorosa a kínainak, ám ez mit sem változtat azon, hogy a nyugati társadalmak jelentős része a globalizáció vesztesének érezheti magát.

Rossz közérzetét csak fokozza egyrészt a munkavállalók növekvő kiszolgáltatottsága, másrészt a növekvő egyenlőtlenségek. Mert míg az államok közötti egyenlőtlenségek csökkentek, az államokon belüli különbségek növekedtek. Gondoljunk Piketty nevezetes könyvére: az elmúlt évtizedek nem csak a nyugati világ középosztályi jövedelmének stagnálását hozta magával, de a jövedelmi különbségek elszabadulását is. Joseph Stiglitz szerint a felső 1 % rendelkezik ma az USA nemzeti jövedelmének egynegyedével, ha pedig a jövedelem helyett a gazdagságból indulunk ki, ez az 1 % rendelkezik a vagyon 40 százalékával. Vagy másként: míg a múlt század 70-es éveinek végén egy topmenedzser jövedelme kb. harmincszorosa volt az átlagjövedelemnek, ma több mint kétszázhetvenszerese. Ugyanezt a folyamatot, a társadalmon belüli különbségek növekedését igazolja az „elefántábra” is: egy szűk plutokrata réteg, s vele együtt egy olyan, hozzávetőlegesen 10 %-ot kitevő elit („kreatív osztály”) születését, mely gyakorlatilag a territoriális állam határain kívül, a globalizált világban éli az életét.

Furcsa szövetség

A globalizáció nem várt eredményre vezetett tehát. Ahogy a territoriális határokon átlépő globális tőke egyre izmosabbá vált, a fejlett világ territoriális nemzetállamai – közöttük a legerősebbek is – elveszítették a globális tőke fölött az ellenőrzés képességét. Azt a képességüket, mellyel fenn tudták tartani a társadalmi békét biztosító egyenlőtlen cserét az államok között. S mivel mindeközben a társadalmon belüli ellentétek is növekedtek, ezek a folyamatok megágyaztak, méghozzá épp az úgymond „civilizált világban”, a jobboldali, nacionalista populizmusok születésének. Ezek kimondatlan, vagy épp – mint Trump esetében – kimondott célja a „nemzeti nagyság”, vagy kendőzetlenebbül szólva, a világrendszerben élvezett előnyös pozíció megőrzése: „Amerika mindenek előtt”. E cél eszköze pedig az ismét felértékelődő territoriális nemzetállam, a protekcionalizmus, a bezárkózás, a nagyhatalmak esetében a pőre hatalommal való fenyegetés, a kisebb államok esetében pedig az úgyszintén pőre pragmatizus. Akár azt is mondhatnánk, hogy a szuverén nemzetállam a „társadalmi termelés” és az „egyéni kisajátítás” már Marx által is megfogalmazott ellentmondásában most úgy fogalmazódik újra, mint a globális méretekben összefonódó, kölcsönös függőségeket teremtő világgazdasági termelés egyéni, ti. nemzetállami kisajátításának eszköze. Mint a szűklátókörű nemzeti önzés eszköze, mely befelé egy autoriter, a társadalmat homogenizálni törekvő állam túlsúlyával fenyeget, kifelé pedig súlyos nemzetközi konfliktusokkal.

Furcsa, bár az 1930-as évekből már ismert szövetség születik ily módon a „fejlett Nyugaton”. Megzavarodott, elkeseredett és dühös, a demokrácia és állampolgári mivoltuk értelmében csalódott emberekből áll össze az az atomizált tömeg, mely a populizmus bázisát alkotja. Benne találja meg szövetségesét aza magát immár nemzetinek deklaráló tőke, mely „népe” homogenizálásával, egy autoriter állam kiépítésével őrizné meg pozícióját az átalakuló világrendszeren belül.

A territoriális nemzetállam újraértékelése

Ha szembenézünk ezzel a fejleménnyel, óhatatlanul felmerül a kérdés: nem úgy van-e, hogy a korlátokat nem ismerő tőke globális áramlásában, a territoriális nemzetállamok szuverenitásának aláásásában, a lokalitások, a történelmi partikularitások és a nemzeti utak beomlasztásában, szóval a globális tőke deterritorializáló és a denacionalizáló teljesítményében mégis csak az „ész cselét” kellene látnunk? Vajon nem úgy van-e, hogy mégis csak a globális tőke és a szabad piac ígéri a világrendszer kínzó egyenlőtlenségeinek felszámolását, és valamiféle egyetemes, partikularitásoktól mentes igazságosság eljövetelét? Szóval: nem a globális elitben kellene-e keresnie szövetségesét a baloldalnak?

Úgy gondolom, ebbe a csapdába még egyszer nem szabad beleesni. Először is épp Kína, India vagy a kelet-ázsiai „kis tigrisek” példája mutatja a legjobban, hogy egy-egy fejlődő ország akkor, és csak akkor tudott kitörni elmaradottságából és szegénységéből, ha egy belső kulturális hagyományokra támaszkodó, protekcionista politikát folytató, a WTO és az IMF követelményeinek ellenálló, intervencionalista államra támaszkodhatott. Az se lehet véletlen, hogy a dereguláció és a liberalizáció neoliberális világrendje addig tudott zökkenőmentesen működni, amíg a globális egyenlőtlenség fenntartása biztosítva volt. Szóval tartsuk eszünkbe Braudelt, aki nem véletlenül tett határozott különbséget „szabad piac” és kapitalizmus között. Mert a tradicionális, helyi vagy merkantilista módon szabályozott piac „transzparens cseréjével” szemben a kapitalista világgazdaságot éppenséggel a kvázi-monopóliumok kiépítéséhez vezető, a szabályozás alól kibúvó, deregulált vagy egyenlőtlen cserék jellemzik és éltetik. Az igazi profit mindig ezekből származott, s a globális tőke éppúgy erre törekszik, mint protekcionista eszközeivel az új „nemzeti tőke”.

Végül ne felejtsük el, hogy a globalizáció által kőrbemosott nemzetállamok megrendülésével tényleges, emancipatív értékek mentek veszendőbe. A demokratikus nemzetállam keretei között jött létre az a modern társadalom, mely normatív önértelmezése szerint az egyenlőtlenséget és az elnyomást nem természeti, hanem társadalmi eredetűnek, következésképpen megváltoztathatónak, sőt megszüntethetőnek tartotta, méghozzá a társadalom demokratikus törvényhozásának politikai intézményrendszerén, az államon keresztül. A társadalom modern fogalma egy olyan szolidaritásközösségre utal, melyhez értelmesen hozzárendelhető a közjó fogalma. Kétségtelen, hogy ez a szolidaritásközösség történetileg nemzetként, illetve a nemzetállamként öltött alakot, ám a szolidaritásközösség normatív öntudatában az egyetemesség mozzanata kezdettől fogva jelen volt. Amikor az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban azt olvassuk, hogy „Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik”, akkor a Nyilatkozat a teremtője által „egyenlőként teremtett” és „elidegeníthetetlen jogokkal” felruházott ember jogit, az emberi jogokat bízza a (nemzet)államok kormányzatára.

Hogy ebből a normatív ígéretből mi valósult meg a történelemben? Be kell valljam, a tapasztalatok fényében egyáltalában nem tartom abszurdnak Agamben álláspontját, miszerint a szuverén állam szükségképpen koncentrációs táborok felállításához vezet, ahogy nem tartom abszurdnak azoknak a posztkolonialista teoretikusoknak a véleményét sem, akik az „emberi jogokra” történő hivatkozást úgy utasítják vissza, mint a Nyugat kulturális imperializmusának megnyilvánulását, mint a tettes és az áldozat, az elnyomó és az elnyomott közötti ellentét elfedését. Igen, a monoteista vallások szuverén Teremtőjéig visszavezethető szuverenitásgondolat kritikai felülvizsgálatra szorul. Szembe kell néznünk Európa mindmáig feldolgozatlanul maradt kolonialista múltjával is, minden borzalmával egyetemben. És számot kell vetnünk az utóbbi évtizedek posztkolonialista gyakorlatával, mely a Közel-Kelet és az észak-afrikai térség teljes összeomlásához, hontalanná vált milliók meneküléséhez vezetett. Csak azt nem tudom, mi más késztethetne minket erre a számvetésre, ha nem a baloldali hagyomány normatív öntudatában őrzött szolidaritásközösség, s a benne rejlő „nagy elbeszélés” ígérete.

Európa és az EU

Az átalakulóban lévő világ számos olyan kérdést vet fel, melyeket legfeljebb dilemmáként tudok – jó esetben – megfogalmazni. Nem tudom, hogy az egyetemes szolidaritásközösség nagy narratívája tartalmazhatja-e még a Világállam – valljuk be – némiképp ijesztő, s amellett végtelenül homályos tervezetét (utópiáját). Ahogy azt sem tudom, alternatíváját jelentheti-e ennek a Világállamnak egy többközpontú világrendszerben – esetleg – kialakuló hatalmi egyensúly, azaz a vesztfáliai rendszer valamiféle kiterjesztett változta. Alternatívát jelenthetnek-e továbbá az alterglobalizációs mozgalmak hálózatos formái? És végül, de nem utolsósorban: hogyan alakul a globális és a nemzeti tőkék viadala? A magam részről nem igazán hiszem, hogy a likvid modernitás deterritorializált, nyitott és folytonos keletkezésben lévő formáit tartósan maguk alá tudnák gyűrni az újramelegített szilárd modernitás territoriális, zárt és esszencialista struktúrái. Biztos csak abban vagyok, hogy a társadalom védelmére egyikük sem alkalmas, és ez nem is szerepel céljaik között.

A tőke logikáját a társadalmi integráció logikájára cserélő, szolidáris és igazságos társadalom eszméjének felvállalásán túl, túl a normatív gesztus színpadiasságán tehát, következik-e ebből a sok bizonytalanságból bármi is? Ha van következtetés, annak bizonnyal másnak kell lennie Ázsiában, másnak Afrikában vagy Dél-Amerikában. A világtörténelem európacentrikus értelmezése nyilvánvalóan tarthatatlanná vált. De ettől még, vagy éppen ezért fel kell tennünk a kérdést: milyen következtetés adódik mindebből Európában? Nekünk, itt Európában, ezen az egyre inkább eljelentéktelenedő kontinensen volt egy – eredendően legalábbis – vállalható projektünk, az Európai Unió. Ha jelenlegi formáját, a végeredményt szemléljük, az persze elkeserítő. A szétesőben lévő Unió jelenleg egy egységes valuta és vámuniót jelent, egy egységes piacot a tőke, az áruk, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlásával, szóval gyakorlatilag egy territoriális államot állam nélkül, egységes politikai struktúra, az állampolgárok demokratikus nyomásának kitett költségvetés nélkül, zárt ajtók mögötti tanácskozásokkal, átláthatatlan egyeztetésekkel és kompromisszumokkal. Ez pedig maga a megvalósult neoliberális álom, a kapitalista világrendszer tökéletesített modellje, ami zökkenőmentessé tette az Unión belül az egyenlőtlen cserét.

Hogy az Uniónak eredendően is ez volt-e célja, avagy sem, most nem érdekes. A jelen helyzetben az USA megváltozott magatartása, a NATO esetleges leértékelődése megnyitja ugyan az utat a jobboldali, nacionalista populizmusok európai térnyerése előtt, de egyúttal kikényszerítheti – már csak tisztán pragmatikus okokból is – az Unió újraalkotását és politikai egységgé szerveződését is. Egy társadalmi szolidaritáson, s nem pusztán a „szabad kereskedelmen” nyugvó Unió kiépítésében pedig egy inter-, vagy inkább transznacionális baloldalnak szerepe kell legyen. Nem tudom, hogy a Varufakisz nevével fémjelzett DiEM-től (Democracy in Europe Movement 2025) mi várható. De létrejötte minden esetre arra utal, hogy ez a lehetőség több – vagy inkább több lehet – puszta elmeszüleménynél.

És végül

Bár dilemmáim e téren bőséggel vannak, arról meg vagyok győződve, hogy egy (baloldali) baloldalnak csak akkor van bármiféle esélye, ha nem pusztán az atomizált politikafogyasztó választói magatartását veszi célba – ha szakít az elmúlt évtizedek elitista, antidemokratikus magatartásával. Az ellentétek felszínre törésével lényegében nincs is más lehetősége. Ez világosan látható abban a kelet-európai (visegrádi) régióban, ahol a jobboldali, autoriter populizmusok már hatalomra jutottak. Ha a populizmus hatalomra jut, logikája, a Mi és az Ők, a barát és az ellenség között húzott határvonal megkerülhetetlenné válik. Ez nem a szándék függvénye. Abból következik, hogy a populizmus egy olyan politikailag szervezett népet hoz létre, mely a felbomlás állandó fenyegetettségében, azaz a permanens küzdelem állapotában létezik. Ha a hatalmon lévő, vagy akár csak a hatalom közelébe jutott politikai erő meghúzza az antagonisztikus határvonalat, és a nép ellenségeként a „nemzetietlen”, baloldali erőket jelöli meg, ez a jelölés, azaz az ellenségként való létezés az új politikai térben elháríthatatlan: aki engem ellenségeként jelölt meg, azt én se tudom másként, mint ellenségemként kezelni.

A dilemmák itt kezdődnek. Mert hogy akkor „az egyik kutya, a másik eb”? Hová tűnt a társadalmi szolidaritás eszméje? Van-e különbség jobb- és baloldali populizmus között? Azt hiszem van, de a dilemma itt maradjon meg dilemmaként. Ahogy maradjon – súlyos – dilemma az is, miként kezelhetné a baloldal a menekültválságot, szóval az egykori gyarmatairól menekülőket. Az egyes embert érintő morális kihívásra még világos lehet a válasz. De egészen mást jelent a kérdés politikai, intézményes megoldása.

A kérdések és dilemmák sorát mindenki folytatni tudja, úgyhogy nem is veszem tovább igénybe a blogokhoz szokott olvasó már így is nyilván túlerőltetett figyelmét.

Megjelent eredetileg az Új Egyenlőség oldalán, 2017. március 5-én.