Lányi András - Karátson Gábor és a nemlétező nemzeti egység

- vitaindító -

„1956-ban az ország sorsa összefonódott az egyetemes szabadság
intuíciójával. 1988-ban egy másik intuícióval, ember és természet
- ország és folyam - egységének gondolatával. Ettől a kis
országtól egész szép teljesítmény. Valamilyen tündökletes, habár
csak sejtve sejtett igazsághoz két ízben egészen közel hajoltunk…”
(Karátson Gábor: Villámfény és öngyarmatosítás)

  -------

„…Mert kérdezték tőle, ha baj van egy országban, mivel kell
kezdeni, s erre mondta K’ung mester, hogy először a neveket
kell rendbetenni.”
(Karátson Gábor: Megfordult égtájak)

Baj van az országban: a huszadik században fordulóponthoz érkezett a „technokrata terrorizmusnak” az élet ellen viselt totális háborúja. A tudományosan megszervezett és szükségszerűként igazolt hatalmi tébolynak előbb egész népek estek áldozatul, azután egész élő fajok (most legutóbb az „erdei emberekről”: orángután testvéreinkről olvastam szörnyű híreket), végül az emberhez méltó létezés legalapvetőbb természeti és szellemi feltételei kerültek veszélybe. Karátson Gábor szerint ebben a Nagy Ontológiai Válságban, ahogyan ő nevezte, nekünk magyaroknak különös szerep jutott. Tagadhatatlan és menthetetlen bűneink, gyarlóságunk dacára két ízben is példázatos hősei/áldozatai lehettünk az eltiport emberiesség, az eltiport természet önvédelmi harcának. Ez történt Pest utcáin október 23-án és az azt követő napokban, ugyanez volt az értelme később a dunai vízlépcsők ellen kibontakozó tiltakozásnak. „…Amúgy azonban természet és ember elnyomása ugyanaz az egy  despotizmus. Abból szeretnénk szabadulni”, vallotta Gábor, és ettől fogva számunkra létezik a nemzeti önazonosságnak egy ilyen elgondolása is.

A többes szám első személy magától értetődő használata állásfoglalást jelent a mellett - amiben Ady Endre óta oly sokan kételkedtek pedig -, hogy ez az álmos, szegény Magyarország mégiscsak létezik mint szellemi entitás. S kimondatlanul feltételezi, hogy amit a bátor kevesek véghezvisznek, az egy egész nép válasza a történelem kihívására. Ezt a meggyőződését talán a baljós körülmények dacára népünnepély-szerű hangulatból merítette, ami a forradalom napjaiban a véráztatta főváros utcáin szétáradt, és amellyel legközelebb 1988-ban, a vízlépcső-ellenes megmozdulásokon találkoztunk, majd soha többé. Úgy vélte - és ebben talán nem is tévedett -, hogy e két esetben nem pusztán a szabadság mámora vett erőt az embereken, hanem ott volt mögötte a követendő célokat illető egyetértés biztonsága is.

Ha ott volt, hová lett? Ezzel a kérdéssel viaskodik majd Karátson Gábor a kádári gulyáskommunizmus megbékélt-elhülyült csendjében, azután ismét, a rendszerváltozás után, egy hirtelen kirobbant, ép ésszel alig felfogható politikai háborúság frontvonalai közé szorulva. Hiszen a nép egyik alkalommal sem a kapitalizmus, de nem is a gyászos emlékezetű keresztény nemzeti kurzus visszaállítását kívánta. „Az egykori felkelők bizonyosan nem a piacgazdaságért haltak meg”, írja, „piacgazdaságért nem hal meg az ember, s nem is csak Magyarország függetlenségéért, hanem a szabadságért egyáltalán, ami akkortájt az ’igazi szocializmussal’ egyértelmű volt – akármi is az.” („Vágyunk az ’igazi szocializmus’ iránt csak egy ökológiai közösségben válhatna valóra”, magyarázza egy másik cikkében.) Se kapitalizmust, se kommunizmust nem akartunk – hát akkor mit kívánt a magyar nemzet e nevezetes napokban? Kívánta bizonyosan a köz- és magánszabadság valamennyi törvényes biztosítékát, még ha ebbeli óhaját az utca nem is ilyen elvont szavakkal fejezte ki. Kívánta a szolidaritást a szűkölködőkkel és bajbajutottakkal, mivel ők alkották a többséget. Megértette és helyeselte 1988-89-ben a békekötést a természettel (Gábor szavaival: a természettel kötendő Új Szövetséget), ameddig el nem hitették vele, hogy ez az ő állítólagos jólétének a rovására menne.

Miért nem ezeket akarták az 1990-es választások előtt gombamód szaporodó új pártok hangadói? Hiába érdeklődtünk annak idején régi ismerőseinknél, legfeljebb kioktattak, hogy a gazdasági, világpolitikai, és ki tudja még miféle realitások komolytalanná teszik az ilyen beszédet. Költségvetési egyensúlyról, világpiacról, hatékonyságról magyaráztak, meg arról, de ezt már indulatosan, hogy az egyáltalán lehetséges kibontakozásra nézve a halálos veszedelmet most a többi párt politikája jelenti, ezért elsősorban ezeket kell legyőzni és tönkretenni. Így volt, így van ez ma is. De most már talán megkérdezhetjük az ökológiai épelméjűség nevében (ez Balassa Péter találó kifejezése volt): mi jót hozott nekünk a „reálpolitika” egy elpuskázott negyedszázadon át? S hogy akkor nem kellene megpróbálkozni végre valami irreálissal is?

Örökre emlékezetes marad számunkra a Duna elterelésének napja 1992-ben (szlovák barátaink finom tapintattal október 23-ára időzítették), az a bénult közöny, amellyel politikusaink és a közvélemény az eseményt fogadta. ”Egy normális országban ilyenkor összefognak az emberek, de ez nem egy normális ország, az iszonyú csapás senkit sem érdekelt, csak az, hogy ki legyen a rádió és a tévé elnöke, az viszont nagyon”, emlékezett Gábor egy interjúban. Az elsők között vette észre, hogy nálunk egyidejűleg zajlik a kapitalizmus és a kádárizmus restaurációja, s hogy ez a bal- vagy jobboldali szimbólumokkal kidekorált pártalakulatok egyikének sincs ellenére; ádáz tusakodásuk csak a hatalom kisajátítása és a közvagyon felosztása körül forog. Csakhogy miért ők akartak itt valamit - mármint a pártok -, ez szerintem még tisztázásra vár. Az új elgondolások miért nem a maguk helyén, a szellemi élet fórumain születtek (s hogy miért nem születtek egyáltalán)? A világjobbító programokat tudniillik nem pártvezérek szokták kieszelni, ezeknek ők legfeljebb szócsövei, végrehajtói lehetnek.

De mindaddig, amíg a nevek rendbetételére kísérletet sem teszünk, hiába nyitnánk vitát a céljainkról, mert csak újabb félreértésekbe keverednénk. Nem lehetne tudni, hogy miről beszélünk, amikor azt mondjuk: természet, szabadság, hagyomány, jólét, isten, nemzet – vagy éppen: egyetértés, tudás –, hiszen ezek a kifejezések már mindenkinek mást jelentenek.  És nem nyithatunk vitát már csak azért sem, mert ahhoz előbb szóba kellene állnunk egymással - még azokkal az elvetemült tévelygőkkel is, akik nem képesek egyből belátni, hogy nekünk van mindenben igazunk…

Ha ez megtörténne, akkor végre megvitathatnánk, hogy létezik-e számunkra az a bizonyos „harmadik út”. Vagyis hogy melyik harmadik utat választanánk szívünk szerint a kínálkozó lehetőségek közül. Mert mintha túlságosan is sokféle akadna belőlük. Harmadik út néven a szociális piacgazdaság megálmodói sokáig a két modern izmus összebékítésével kísérleteztek. Teóriáikat azonban időszerűtlenné tette az úgynevezett szabadkereskedelmi világrend, amelyben se szabadságnak, se egyenlőségnek nincs többé helye. Azóta az emberiség túlnyomó része, akik ezentúl nem részesülhetnek se a közösségi önrendelkezés, se a szabad magánvállalkozás áldásaiban, hajlamosak az illiberális demokrácia harmadik útját választani, és ezen rajta vesztenek, mert ez az út valójában csak kétféle szocializmus, az állami és a nemzeti szocializmus között kanyarog. Végül akadnak olyanok is, mint Gábor, akik a modernitás hamis alternatívái közül kivezető „harmadik utat” az ökológiai rendszerváltozásban vélik fölfedezni. Ez azonban nehéz ügy. Hívei azért fordulnak a kereszténység, a buddhizmus vagy a tao tanításához, azért mélyednek el az elmúlt századok kulturális örökségének vizsgálatában, mert tudják, hogy a bennünket sújtó katasztrófa végső soron tudatlanságunk büntetése. Feledtük, honnan jövünk, és hogy miképpen váltunk azzá, akik vagyunk. Zavarba ejt a kérdés, hogy mi közünk van egymáshoz és mi lénytársainkhoz egy több-mint-emberi világban. Honnan tudhatnánk akkor, hogy valójában merre tartunk s hogy mi lenne egyáltalán jó nekünk? „És itt jön elő a személyre vonatkozó buddhista kérdés”, olvasom Gábor egy húsz évvel ezelőtti írásában, „hogy tudniillik ki vagyok én; amely kérdésből közvetlenül fakad a benső megértés a létezők bármely formája iránt, a sziklák iránt is.” Hiszen a Megvilágosult szerint nincs a viszonylatoktól független  egyéni énünk, amely elkülöníthető volna és szembeállítható egy természet nevű másik vélt létezővel.

Azt állítom tehát, hogy az ökológiának nincs más választása, filozófiává kell lennie ahhoz, hogy politikát csinálhasson, s politikát kell csinálnia magából ahhoz, hogy a jó élet céljáról alkotott személyes meggyőződésünk szerint élhessünk akár csak egyetlen percig is.

Ehhez a munkához keresünk társakat Karátson Gábor nevét viselő Körünkben…

Lányi András

Elhangzott 2016 őszén, a Karátson Gábor Kör alakuló ülésén.