A májusi klímatüntetésen jutott eszembe először, hirtelen mennyire cool lett a klímaválság miatt aggódni. Hemzsegtek az angol nyelvű közhelyek, lelkes és jóhiszemű tinédzserek főszerepben, táblák a közelgő klímakatasztrófáról, slampoetryk, s persze volt néhány utalás a túlzott szén-dioxid-kibocsátásra is. Az mondjuk rögtön feltűnt: hiányoznak az olyan konkrét követelések, hogy például vessenek ki kőkemény adókat luxusutazásokra, széntüzelésre, vagy emeljék sokszorosára a széndioxid-kvóták árfolyamát. Persze ne legyen az ember telhetetlen.

Kedves András! Nem csak értem, tisztelem is azt a szenvedélyt, ami áthatja a Magyar Hangban megjelent írásodat: És mi zöldek hova álljunk? A tét nem csekély. Abban a sandaságokat sem nélkülöző, nem egyszer csak politikai haszonszerzést célzó zűrzavarban, ami most a „klímakatasztrófa” és általában a „zöld ügyek” körül a honi, és nem csak a honi közbeszédben kialakult, nagyon is elkelne a tiszta beszéd: a Mi és az Ők elválasztása, méghozzá olyan fogalmak tisztázása révén, melyek felvállalása közösséget teremt.

A Tilos Rádió Bádogdob adásának vendége volt Lányi András és Lukács Bence humán ökológusok és a Karátson Gábor kör programsorozatról beszélgettek.

Ezt is megértük. Az életünket fenyegető veszedelem vezető hír lett a médiában. A lángoló esőerdők füstje, a műanyagdiétára fogott tengeri emlősök kínhalála, a tömeges méhpusztulás, a kánikula az északi sarkvidéken elérte a civilizált emberiség ingerküszöbét: valami baj lehet. Erre a felismerésre a hazai sajtó is naprakészen reagál – az elektronikus és nyomtatott felületeken hirtelen elszaporodtak a zöldeket gyalázó írások. Nincs ebben semmi meglepő, kolerajárvány idején is először az orvost verte agyon a nép, azután a zsidókra gyújtotta rá a házat.