A klímavédő mozgalmak jó része evidenciaként kezeli, hogy a „kapitalizmus” nem képes megfelelő válaszokat adni a fenyegető krízisre – hogyan is tudna, mikor a rendszer immanens logikájából következően jutottunk a szakadék szélére. De mi is az a kapitalizmus, és milyen feltételek mellett vezet működése ökológiai katasztrófához?
Az alábbiakban azt az európai szituációt szeretném röviden felvázolni, amiben a migráció a közbeszéd és a politikai viták központi témájává lett. Ez a szituáció meggyőződésem szerint a magabiztos európai öntudat megrendülésével jellemezhető. A migráció új hulláma bizonnyal hozzájárult az európai identitás megrendüléséhez, de nem tekinthető kiváltó okának. A multikulturalizmus kapcsán ugyanerre szeretnék rámutatni: az európai integrációs formák legitimitását veszélyeztető radikális multikulturalizmus mögött egy olyan átfogó jelenség áll, melynek hatásait a migráció kiélezi ugyan, de csak egyikeként a hasonló irányba mutató tendenciáknak.
Magyarország a közhiedelemmel ellentétben nem vízben bővelkedő, hanem inkább a szélsőségektől, árvíztől, belvíztől, aszálytól szenvedő ország. A jelenlegi vízrendezési gyakorlat is hozzájárul ahhoz, hogy óriási mennyiségű vizet veszítünk, azaz szárazodik az ország. Az éghajlatváltozás szélsőségeire úgy tudunk felkészülni, ha a víz visszatartását tesszük vízgazdálkodásunk prioritásává és ehhez alakítjuk a területhasználatot is.
Állítom: az ökológiai katasztrófa csupán tünete a modern ipari civilizáció válságának. Nem a környezetünkkel, de igenis a tudásunkkal lehet valami baj: a jóról és a rosszról alkotott fogalmainkkal. Ahogyan őseink a természet vak erőit rettegték és imádták, úgy féljük és tiszteljük mi, ma élő emberek, a tudományos-technológiai haladás által ránk szabadított vak erőket. Hiszünk a megmásíthatatlan gazdasági szükségszerűségben, ahogy a régi görögök hittek a végzet hatalmában. Gazdálkodásnak az utódaink örökségével űzött lelkiismeretlen pazarlást nevezzük és jólétnek nevezzük azt az állapotot, amikor létforrásainkat a legnagyobb tömegben és a legsebesebben változtatjuk át hulladékká. És: szabadságnak nevezzük a függőséget a technológia szolgáltatásaitól, amelyek az emberi képességek és az emberi kiválóság helyébe lépnek.
A szabadságot a tömegek nem kiharcolták, hanem eltűrték ’89-ben. A rendszerváltók leragadtak a vagyonelszámoltatásnál, amiből vagyonátmentés lett, a papíron tökéletes liberális jogállam pedig a magyar valóságban nem tette lehetővé a politikai kormányzást. Ebből a frusztrációból eredtek olyasmik, mint az őszödi beszéd, vagy Orbán 2002 utáni stratégiája.
