A politikai filozófia görög klasszikusai nem sokra tartották a demokráciát. Ahol a többség akarata érvényesül, szinte kizárt, hogy jó döntések szülessenek. A többséget ugyanis a szegény és tudatlan emberek alkotják, őket a legkönnyebb megvesztegetni vagy üres ígéretekkel elcsábítani. Ezért Platon szerint úgyszólván elkerülhetetlen, hogy a nép vezéréből zsarnok, türannisz váljék. A többségtől nyert felhatalmazására hivatkozva tetszése szerint változtathat a törvényeken, ellenségeivel mint a nép ellenségeivel bánhat el, és a saját akaratát mint a nép akaratát kényszerítheti bárkire. Jó kormányzásra Arisztotelész szerint is csak akkor van esély, ha a politikára az anyagilag és szellemileg független emberek (a középosztályok) gyakorolnak döntő befolyást; ha a politikai közösség elég kicsiny ahhoz, hogy a polgárok ismerjék azokat, akiket valamilyen tisztségre megválasztanak; végül, ha az állam polgárai között egyetértés uralkodik a jó élet alapelveiről, vagyis arról, hogy mire érdemes közösen törekedniük. A modern ipari társadalmat mindennek épp az ellenkezője jellemzi, nem csoda, ha az ezekben megvalósuló tömegdemokrácia az antik szerzők minden aggodalmát igazolja.
A modern demokrácia szülőföldjére, Észak-Amerikába látogató Alexis de Tocqueville erre már a 19. század első felében felfigyel, és a többség zsarnokságáról beszél. A mi korunkban a többség nem hiszi többé, hogy ő maga zsarnokoskodik. Michael Sandel, a Harvard professzora a múlt század hetvenes éveiben arról a rossz közérzetről és általános bizalomvesztéről számol be Elégedetlen demokrácia című tanulmányában, ami egy olyan társadalomban uralkodik, melynek egymástól elszigetelt, szolidaritásra képtelen tagjai már elveszítettek minden kontrollt a sorsukat irányító intézmények átláthatatlan működése felett.
Hogyan őrizheti meg az egyén a maga integritását ilyen körülmények között? Erre a kérdésre keresett választ műveiben és egész életében egy eredeti gondolkodású ifjú (eredetileg ceruzagyáros) a romantika korában, a Massachusetts-beli Concorde városában. Előbb a közeli Walden tó partján töltött el két esztendőt egy maga ácsolta erdei kunyhóban („Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét?”), hogy kipróbálja, milyen az igazi, szabad élet, kívül a társadalmon, amely „a megélhetés problémáját oly módon próbálja megoldani, amely bonyolultabb, mint maga a probléma”. Majd visszatér az emberek közé és börtönbe vonul, mert tüntetőleg megtagadja adója egy részének a befizetését, pontosan annyit, amennyit szerinte abból az igazságtalan mexikói háború költségeire fordítanának.
Henry David Thoreau 1849-ben (amikor mi hasonló szellemben, de valami mással voltunk elfoglalva) teszi közzé nevezetes röpiratát A polgári engedetlenség iránti kötelességről. Ebben a törvények tekintélyével és a többség akaratával egyetlen megfellebbezhetetlen elvet állít szembe: a lelkiismereti szabadságét. Gyakran idézett hitvallása így szól: „Csak egyetlen kötelezettséget van jogom magamra vállalni, éspedig, hogy mindig azt teszem, amit igazságosnak tartok.” Ebből az egyszerű kijelentésből azonban némileg szokatlan következtetésekre jut. Nem áltatja magát azzal, mint liberális kortársai, hogy a hatalom korlátozása, eljárásainak semlegessége, erkölcs és jog, azaz magánélet és közélet gondos elkülönítése védelmet jelentene a többség zsarnokságával szemben. Hogyan is élhetnénk lelkiismeretünk szerint egy olyan közösség tagjaként, melynek törvényes rendje ellen igazságérzetünk tiltakozik? „A börtön”, állítja, „az egyetlen épület, ahol egy szabad ember egy rabszolgatartó államban becsülettel lakhatik”. Mint választópolgárok, jogalanyok és adófizetők nem nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy nem vagyunk bűnrészesek abban, amit a mi nevünkben, a felhatalmazásunkkal, de legalábbis hallgatólagos jóváhagyásunk mellett mások művelnek: a kormányzat, a szomszédaink, az ország, ha egyszer semmit se tettünk a rossz elhárítása érdekében.
De vajon mit tegyünk? Thoreau szerint nem várhatjuk ölbe tett kézzel, ameddig az általunk vélt igazság győzelmet arat, legkevésbé remélhetjük ezt a formális demokrácia működésétől. „Minden szavazás egyfajta játék, mint a dáma vagy az ostábla, egy árnyalatnyi erkölccsel vegyítve, játék a jóval és rosszal, erkölcsi kérdésekkel, s persze, fogadnak is az eredményre… A bölcs ember azonban nem szolgáltatja ki az igazságot a véletlen kénye-kedvének, s nem kívánja, hogy a többség erejéből győzedelmeskedjék. A többség tettei nem sok erényről tanúskodnak.” A mindenkori kisebbség azonban korántsem tehetetlen, még az sem biztos, hogy valóban kisebbség, ez Thoreau nagy felismerése, mert nem kisebbség, hanem semmi, zérus mindaddig, ameddig nem áll ki nyíltan és következetesen a maga meggyőződése mellett. „Adjuk le a teljes szavazatunkat”, üzeni, „ne csak egy darab papírt, vessük latba egész befolyásunkat. A kisebbség tehetetlen, amíg a többséghez igazodik; így még csak nem is kisebbség. De ha teljes súlyával opponál, akkor ellenállhatatlan.” Mit ért ezen? A rabszolgaság és a háború példáját hozza fel: a többség mindkettőt ellenzi, írja, csakhogy ölbe tett kézzel ül, „haboznak, sajnálkoznak, olykor petíciókat írnak alá, de komoly, hatékony lépéseket nem tesznek… legfeljebb leadják a voksukat, ami nem kerül semmibe, s bátorító szavakat motyognak, jószerencsét kívánnak az igazságnak, ahogy elhalad mellettük. Egyetlen erényes emberre az erény kilencvenkilenc támogatója esik”.
Vegyük észre, a részvétel a politikában Thoreau számára nem jog, hanem a lelkiismeret parancsa, erkölcsi kötelessség. Ezt azonban nem az adott intézményi keretek között képzeli el, hanem abból a felismerésből kiindulva, hogy magánélet és közélet között a határ nem létezik, a közvetlen cselekvést választja. Az igazságtalan törvényeket egyszerűen nem szabad betartani! Az együttműködés puszta megtagadása, a passzív ellenállás viselkedésünket nyomban közüggyé teszi. „Az embernek természetesen nem kötelessége, hogy a rossz – bármilyen irtózatos legyen is - kiirtásának szentelje magát; lehet más, tisztességes foglalkozása, ami leköti; de az mindenképpen a kötelessége, hogy a rosszért ne vállalja a felelősséget, s ha már egyébként nem foglalkozik vele, legalább ne segítse elő.”
A rossz, igazságtalan törvénynek tehát egy percig sem engedelmeskedhetünk, ez Thoreau végső következtetése. Olyan egyszerű, ha belegondolunk: csak ne vegyünk benne részt! „…ha a baj olyan jellegű, hogy másokkal szemben az igazságtalanság puszta eszközének a szerepére akar kényszeríteni bennünket, akkor, azt mondom, szegjük meg a törvényt. Legyen az életünk az ellensúrlódás, amely megállítja a gépezetet.” Michel Foucault felismerését jóval megelőzve vallja, hogy a hatalom nem olyasmi, amit velünk szemben gyakorolnak, ezzel hiába is takarózunk. A hatalom: viszony kormányzók és kormányzottak között, bennünk és általunk működik, és csak addig működik, ameddig engedelmeskedünk. „Ha az alattvaló megtagadja az engedelmességet s a közhivatalnok leköszön az állásáról, a forradalom megvalósul,” állítja minden zöldek és erőszakmentes ellenállók tanítómestere.
Megjelent eredetileg a Magyar Hang 2021/27. számában, 2021. július 2-án.