Orbán Krisztián: Kritikai észrevételek a Harmadik Út című vitairatról

Fontos és elismerésre méltó az a tény, hogy a Harmadik Út egyáltalán megszületett, hogy a szerzők felismerték: szükség lenne a témában átfogó, a szakértői elemzésen, a szakpolitikai javaslatokon túlmutató, azoknál absztraktabb és átfogóbb gondolkodásra. Az opponensi felkérést is azért vállaltam, hogy demonstráljam, mennyire fontosnak tartom ezt a kezdeményezést. Végül azonban nehéz szívvel vágtam bele a referátumba, mert nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a vitairat tartalmával kapcsolatban csak nagyon erős kritikát tudok megfogalmazni. Bár az alábbiakban többször élesen fogalmazok, mindez nem változtat azon, hogy nagyra értékelem a szerzők kezdeményezését, a vitairat elkészítéséhez szükséges intellektuális bátorságot.

Ahogyan a klímaváltozás következményei egyre inkább érezhetővé válnak a mindennapi életben is, úgy válik a zöld gondolat is egyre potensebb politikai tényezővé. A cím alapján azt vártam, hogy a szerzőknek sikerült összekötni az ország szorító problémáit a klímaváltozás politikai mobilizációs erejével és egy intellektuálisan koherens alternatívát vázolnak a megbukott neoliberális narratívával szemben.

Sajnos nem ez történt. A címválasztás félrevezető, amennyiben a harmadik út kifejezést rendszerint „a kapitalista és az államszocialista végletek közti speciális magyar modell” értelmében használjuk. A vitairat ugyanis nem Magyarország helyzetéből indul ki és elsősorban nem Magyarország problémáit kívánja megoldani, így aztán nem is nagyon értelmezhető az ország számára releváns politikai szövegként. Nem erősíti a szöveg hitelességét, hogy számos nehezen védhető megállapítást tesz a globális és a hazai gazdaság működési mechanizmusával kapcsolatban, majd ezekre alapozza átfogó érvelését.

A Harmadik Úttal kapcsolatos problémáimat öt pontba csoportosítom, majd ezeket röviden kifejtem. Ezt követően néhány bekezdésben összefoglalom, hogy szerintem milyen irányokban lehet érdemes tovább szőni a hazai ökopolitikai gondolkodást.

A vitairattal kapcsolatos legfontosabb problémáim a következők:

• A Harmadik Út nem magyar, hanem globális perspektívából íródott.
• Ezen globális perspektíva kapcsán sok megalapozatlan, helyenként hajmeresztő állítást tesz, amelyek az egész szöveg hitelességét aláássák.
• Az így definiált „harmadik út” céljai közt komoly feszültség van, amelyekről a szöveg említést sem tesz.
• A magyar állampolgárok nyilvánvaló vágyai és problémái közül csak azokkal foglalkozik, amelyek a szerzők szerint is problémák kellenének, hogy legyenek.
• Magyarországgal kapcsolatos részleges helyzetértékelésében és vonatkozó javaslataiban sokszor úgy tesz, mintha 2010-ben megállt volna az idő.

1. A Harmadik Út nem magyar, hanem globális perspektívából íródott

Már az Előszóban leszögezik a szerzők, hogy a globális ökológiai válság kezelését tartják elsőszámú céljuknak. Ahogy írják (itt és később is, a kiemelések tőlem – OK), „a civilizációnk fennmaradását fenyegető válságból kiutat csak az ökológiai belátásokra támaszkodó politika kínál” és „Munkánk az ökológiai válság kezelésére alkalmas intézkedések és az alapjukat képező politikai elvek bemutatására vállalkozik.”

Bár később hangsúlyozzák, hogy a globális ökopolitika valójában lokalizációt jelent, de ettől még nem kapunk itthonibb látószöget. A vitairatban felsorakoztatott célok ugyanis csak akkor értelmesek Magyarország számára, ha közben a világ többi részén is hasonlóan gondolkodnak. Ellenkező esetben hazánk lenne az a balek, amelyik lemond a biztonság legfontosabb forrásairól és eszközeiről (pénz, ipar, erős állam), miközben a többiek „régimódi” elvekhez ragaszkodva elsöpörnek minket. Nyilván a szerzőknek is eszébe jutott ez a probléma, mert a 21. oldalon azt írják, hogy az Európai Unió kül- és biztonságpolitikájának „elsőrendű célja ma nem lehet más, mint a bolygó megmentése és az erőszak kiiktatása a nemzetközi konfliktusok rendezésének eszközei közül.” Bizonyos értelemben igazuk van: a vitairatban felsorolt megközelítés tényleg csak akkor nem azonos a Magyarország önfeladásával, ha közben sikerül Örök Békét is varázsolni.

Mi értelme lenne áldozatokat hoznunk, ha közben a többiek elpusztítják a Földet, vagy nem kívánt befolyás alá vonnak minket? A Harmadik Útban nem találunk még csak válasz-kísérletet sem erre a kérdésre. A szerzők úgy tesznek, mintha hazánknak lehetősége és képessége volna tenni a Föld „ökológiai katasztrófája” ellen. Így viszont tudomást sem vesznek Magyarország önérdekéről, esetleges speciális szempontjairól.

2. Ezen globális perspektíva kapcsán sok megalapozatlan, helyenként hajmeresztő állítást tesz, amelyek az egész szöveg hitelességét aláássák

A szerzők által „ökológiai katasztrófának” aposztrofált, de pontosabban meg nem határozott jelenség egyetlen okaként a globális kapitalizmust határozza meg a szöveg. Utóbbi taglalásakor viszont tényként kezelnek egyébként csak politikai mozgósításra használt radikális újbaloldali retorikai fordulatokat. A szlogenek mögött azonban egy lényegesen összetettebb, az itt használt frázisokat nem egyszer cáfoló társadalomtudományi megközelítés áll. A vitairat céljaival jobban összhangban lett volna, ha helyzetértékelésükben nem az előbbiekre, hanem az utóbbiakra hagyatkoznak.

A szerzők szerint a kapitalizmus az a tendencia(!), hogy „az önző haszonelvűség (…) ellehetetleníti a közösségek szolidáris működését, és a gazdagok befolyása korrumpálja az államot. Ezáltal (…) keretei között a politikai elittel összefonódó pénzarisztokrácia jut uralomra.” Ez azonban nem a kapitalizmus. A fenti definíció alapján kapitalizmus lett volna a Kr.e. VI. századi Athénban és a késő köztársaság-kori Rómában is. A radikális kapitalizmus-kritikának készült szöveg kapitalizmus definíciója egyértelműen hibás.

A kapitalizmus lényege a fogalmat megalkotó és a most újrahasznosított finánctőke kifejezést eredetileg kiötlő Marx szerint a kapitalista termelési mód, amelynek technológiai (gyáripar), tulajdonviszonybeli (termelőeszközök tőkés tulajdona) és koordinációs mechanizmusbeli (piac) jellemzői vannak. Amennyiben a szerzők komolyan veszik saját állításukat, miszerint a kapitalizmus minden probléma gyökere, úgy javaslataiknak elsősorban a magántulajdon, a gyáripar és a piac ellen kellene fellépniük. De nem ezt teszik. Helyette néha szidják, néha felkarolják ezeket. A kapitalizmus fogalma körüli zűrzavar az egész szövegen végig kísér. A javaslatok egy része a kisvállalkozások, a helyi gyáripar és a hazai piac mellett szállnak síkra, valamifajta „kiskapitalizmust” álmodva. Közben a közszolgáltatásokról, majd később a körkörös gazdaságról szóló fejezetben viszont már arra hivatkoznak, hogy javaslataik bevezetése versenyelőnyt jelentene az ország számára, az ország versenyképessége viszont egy igazi „nagykapitalista” koncepció.

A szabadkereskedelmi világrendről szóló passzusok az egész szöveg talán legkevésbé megalapozott részeit jelentik. A fejezet olvasásakor (3-4. oldal) Dante Poklában érzi magát az ember. Szerencsére a valóság azért ennél üdvösebb. Nem igaz például, hogy a „határtalanná tágult gazdasági tér áttekintésére és ellenőrzésére” csak a „globális pénzügyi hálózatok” képesek és hogy ezzel „behozhatatlan előnyöket” szereznek a „teljes reálszférával” szemben. Az olajipar, a gyógyszeripar, az autóipar, vagy a nagy technológiai monopóliumok kapcsán nem érthető, hogy miért tudnák kevésbé átlátni a globális folyamatokat, mint a „pénzügyi hálózatok” (bármit is jelentsen ez a nehezen értelmezhető kifejezés). Továbbá elég csak a GDP-ből való részesedéseket megtekinteni, hogy belássuk, egyértelműen hamis az az állítás is, hogy „a jövedelem fő forrásává az információ és a pénzügyi műveletek váltak.” Ráadásul mindezt Magyarországon írják a szerzők, ahol az ipari termelés GDP-hez viszonyított aránya az egyik legmagasabb az egész világon.

A szerzők nemcsak a kapitalizmussal, de a technológiai fejlődéssel sincsenek kibékülve. Bár a technológia pesszimizmusnak számos megalapozott oka is lehetne, a jelenlegi tudásunk alapján nagyon nehéz alátámasztani az olyan kijelentéseket, miszerint a jelenlegi gazdasági folyamatok végpontján „az emberi képességek feleslegessé válnak.” Ezzel szemben minden jel arra mutat, hogy a jövőben a nyugati világban kevesebb kétkezi munkásra, de rengeteg szoftverrel foglalkozó szakemberre és ápolóra lesz szükségünk. Sem a gőzgép, sem az elektromosság nem szüntették meg, csak átalakították a munkaerő iránt igényt, így a digitalizáció kapcsán is legalább indokolni kellene, hogy miért higgyük ennek az ellenkezőjét.

A neoliberális gazdasági berendezkedésnek számos negatív következménye van. Ugyanakkor érthetetlen, hogy a szerzők semmit nem ismernek el annak hatalmas vívmányaiból. Országok elnyomorodásáról (4. oldal) szól a szöveg, miközben 1990 óta legalább 2 milliárd (!) ember emelkedett ki a mélyszegénységből, sokkal több, mint bármikor, bármilyen más világrend alatt. A születéskor várható élettartam soha nem volt ilyen magas, miközben a gyermekhalandóság és az analfabétizmus soha nem volt ilyen alacsony. A Harmadik Út mindezeket nem tárgyalja. Sőt, még egy rendkívül furcsa és akár ijesztően értelmezhető félmondatot is tartalmaz, miszerint a jelenlegi berendezkedésben a „humánerőforrás (régies nevén: ember) tömeges újratermelése” jellemző.

Aki nem látja be ennek a „globális kapitalizmusnak” az igenis létező előnyeit, az nem fog tudni olyan megoldási javaslatokkal előállni, amelyeknek akár a legkisebb esélye is van az elfogadásra.

3. Az így definiált „harmadik út” céljai közt komoly feszültség van, amelyekről a szöveg említést sem tesz

A szöveg nagyon haragszik a kapitalizmusra, amit valószínűleg a neoliberális berendezkedéssel azonosít, és sok szempontból ez az érzelmi alapállás jelenti a szöveg egyesszámú kohéziós erejét. Arra viszont nem vállalkoztak a szerzők, hogy rendet vágjanak az általuk felvillantott kapitalizmus-kritikák és változtatási javaslatok erdejében. Így aztán az ökológiai alapú és a klasszikus újbaloldali narratívák sűrűjét kapjuk anélkül, hogy a köztük lévő ellentmondásokra akárcsak utalna is a szöveg.

A Máskéntgazdálkodás fejezet Célok és eszközök szekciójában a szerzők megfogalmazzák a harmadikutas gazdaságpolitika egymást kölcsönösen feltételező céljait. Ezek közt szerepel a „természeti adottságokhoz rugalmasan alkalmazkodó, (…) emberi léptékű gazdasági tevékenység” prioritása. Azaz egy kisvállalat alapú gazdasági modell, ahol a vállalatok a helyi kereslet kielégítésére fókuszálnak. A szerzők nem említik, de nyilvánvaló, hogy a kisvállalati jelleg fenntartásához korlátozni kell majd a sikeresebb vállalkozók terjeszkedését, hisz azok ellenkező esetben nagyvállalatokat hoznának létre. Ha azonban a vállalkozók nem nagyon terjeszkedhetnek, akkor nyilván jelentős megtakarítással sem rendelkeznek majd. A vállalkozó helyzetét tovább nehezíti majd a szerzők azon elvárása, hogy a „technológia megújulása segítse és ne helyettesítse az ember munkáját.” Azaz a vállalati hatékonyságot az esetek döntő többségében csak úgy növelhetnék, hogy az új technológia ne költségmegtakarítást, hanem extra bevételt termeljen. Az extra bevételhez szükséges extra vásárlóerőt viszont nem szerezheti be máshonnan, hisz csak a helyi keresletet szabad kielégítenie. Ergo ebben a gazdaságban nem nagyon lesz technológiai fejlődés. De ezt a szerzők valószínűleg nem is nagyon bánnák.

Ez az elméleti modell akkor borul fel, amikor az ökológiai szempontok mellett megjelennek a baloldali célok is. Ugyanezen az ötös listán szerepel az, hogy „az államnak legyen joga és kötelessége mindent elkövetni, hogy enyhítse a (…) települések és régiók közötti egyenlőtlenségek hátrányos következményeit…” Magyarul a gazdagabb régióktól elvennének és azt a szegényebbeknek adnák. Csakhogy az erőszakmentes redisztribúció a gazdag közösségek luxusa: azok hajlandóak adni, akiknek van miből. A „máskéntgazdálkodás” azonban pont akkor sikeres, ha senki nem fogyaszt túl sokat, ha senki nem halmoz fel nagy profitot, így viszont senkinek nincs jelentős jövedelme és megtakarítása sem. Ebben a modellben tehát nem nagyon termelődik erőforrás az egyenlőtlenségek enyhítésére.

A fentiek csak egy illusztrációját jelentik annak az alapvető ellentmondásnak, ami a két kapitalizmus kritika közt feszül. Az újbaloldali gondolkodók elsősorban a megtermelt jövedelem elosztásának rendjén változtatnának, míg a vitairatban megismert ökológiai koncepció az összes jövedelmet zsugorítaná. A szöveg sajnos nem foglalkozik ezzel a problémával és úgy tesz, mintha a két megközelítés közt valamifajta harmónia („egymást kölcsönösen feltételező célok”) lenne.

Ez annál is nagyobb gond, mert a felvázolt kombináció úgy vesz el rengeteget az új berendezkedés veszteseitől, hogy közben csak keveset adhat a nyerteseinek, így békés eszközökkel nem feltétlenül kezelhető társadalmi feszültségekhez vezetne.

4. A magyar emberek nyilvánvaló vágyai és problémái közül csak azokkal foglalkozik, amelyek a szerzők szerint is problémák kellenének, hogy legyenek

A szerzők már az Előszóban leszögezik, hogy az általuk képviselt ökológiai politika célja „a felszabadulás a technológiai-gazdasági kényszerintézmények zsarnoksága alól”. Ezen a ponton óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha a magyarok nem akarnak felszabadulni. A szöveg explicit módon nem tér ki erre a problémára, csak utal rá, hogy az embereket valahogy megtévesztette, megbűvölte az öncélú fogyasztás, ergo valószínűleg „rosszul” döntenének.

Ez persze maga a felvilágosodás nagy dilemmája: kell-e azzal foglalkozni, hogy mit gondolnak az emberek, ha a felvilágosultak úgyis tudják, hogy mire lenne szükségük? A vitairat a forradalmi tradíció mellett teszi le voksát: nem nagyon foglalkozik azzal, hogy mit gondolnak az emberek. Ez elfogadható, sőt, elkerülhetetlen lenne egy morális állásfoglalás esetén, de komoly problémákat vet fel egy vállaltan politikai célú szövegben.

Ez a vitairat azon aspektusa, amit nem helyesnek vagy hibásnak, hanem károsnak gondolok. Újra megerősíti ugyanis a magyar elitnek azt a hosszú tradícióját, hogy a saját mindennapi életéből kiindulva, az ország és a nemzet megélt problémáiról csak szelektív tudomást véve végső soron légvárakat épít.

A „Harmadik Út” úgy kínál politikai programvázlatot Magyarországnak, hogy semmit nem mond a kisváros és a nagyváros közt feszülő óriási kulturális ellentétről és arról, hogy vajon milyen társadalmi okok miatt kaphatott három választáson is egyértelmű többséget az autokrácia programja. Az ország egytizedét kitevő, sokszoros deprivációban élő cigányságnak két bekezdésnyi általánosság jut az 50+ oldalból. Az elmúlt évtizedben az ország 3-5 százaléka kivándorolt, még sincs egyetlen mondat sem róluk. Az ország rövidtávú fejlesztésének egyedüli reális eszközét jelentő EU forrásokra, azaz évi kb 1500-2000 milliárd forint elköltésére két bekezdés jut, pont annyi, mint arra a gondolatra, hogy idegenforgalom helyett vendéglátást kellene építenünk.

És ezek még a kisebb jelentőségű problémák. A nagyobb jelentőségű az a megközelítés, amelyik előfeltételként fogadja el, hogy a magyar állampolgárok az „ökológiai katasztrófa” rémképétől fenyegetve (az nem világos a szövegből, hogy ez a katasztrófa már van, vagy éppen felé haladunk) vállalniuk kellene, hogy – bár a katasztrófa bekövetkezte szempontjából mindegy, hogy mit tesznek – ők kevesebbet fogyasszanak, azaz hétköznapi értelemben szegényebbek legyenek. Amennyiben a szerzők elfogadják a demokráciát cselekvési keretként, úgy a vitairat óriási hiányossága, hogy meg sem próbálja elmagyarázni, hogy hogyan is lehetne demokratikus keretek közt megvalósítani az általuk leírt modellt.

5. Magyarországgal kapcsolatos részleges helyzetértékelésében és vonatkozó javaslataiban sokszor úgy tesz, mintha 2010-ben megállt volna az idő

A szöveg sajnos számos megalapozatlan megállapítást tesz Magyarország jelenlegi helyzete kapcsán, illetve több olyan javaslatot fogalmaz meg, amelyeket a 2010-ben létrejött rezsim már többé-kevésbé megvalósított.

A 6. oldalon a vitairat kijelenti, hogy hazánk munkaerő-felesleggel rendelkezik és tőkehiányos helyzetű. Ezzel szemben a valóság az, hogy az elmúlt néhány évben már nincs számottevő munkaerő-felesleg az országban, ellenben megannyi területen kifejezett hiány van. A tőkehiány minden bizonnyal igaz volt tíz évvel ezelőtt, de az azóta eltelt időszak elképesztő mennyiségű EU-támogatását és külföldi tőke befektetését követően ez az állítás nagyon ingatag lábakon áll. A tőke hozamának gyors összezsugorodása egyértelműen azt sugallja, hogy a magyar gazdaság tőke-ellátottsága jónak tekinthető.

A szöveg sokszor visszatérő javaslata, hogy több közforrást kell biztosítani a hazai KKV szektornak. A helyzet azonban az, hogy ez a szektor egészen elképesztő mennyiségű támogatást élvez már most is. Olyannyira, hogy ezek a támogatások mára a hazai tulajdonú gazdaság egyik legkárosabb rákfenéjének, a járadékvadászatnak a fenntartóivá váltak. A szerzők mintha nem ismernék fel ezt a problémát és egyértelműen a „még több közpénzt a KKV-nek” logika mentén érvelnek.

Bizonyos területeken nem világos, hogy miben más a harmadik út, mint a NER már évek óta bejáratott gyakorlata. A kiskereskedelem kapcsán a szöveg úgy fogalmaz, hogy „az egyik első, megkerülhetetlen lépés az áruforgalom és az értékesítés decentralizálása, a hazai részesedés növelése.” Miben más ez, mint a CBA és a Coop majd tízéves aktív állami támogatása? Ha viszont nem más, akkor miért nem hozta el a szerzők által belelátott hasznot? Hasonlóképpen, az energiafelhasználás kapcsán a 9. oldalon ezt találjuk: „az energiafelhasználás csökkentésének legsürgetőbb konkrét feladatai közé tartozik a hazai épületállomány komplex felújítása, amely munkát, megrendelést hozhatna az építőipar számára.” Az EU-támogatás alapú panel-felújítási program ezt teszi hosszú évek óta, rengeteg pénzt juttatva a környezetromboló módon működő magyar építőipar számára.

Megfontolásra ajánlott szempontok

A szövegben vannak utalások arra, hogy a kisközösségek újraépítése, megerősítése egy új társadalomkép alapja lehetne. Ezzel a meglátással maximálisan egyetértek. Ugyanakkor ahhoz, hogy ez az egyelőre csak álomnak számító cél megvalósítható legyen, érdemes lenne a jelenlegi helyzetből kiindulni. Ezen belül kiemelnék és megfontolásra javasolnék három szempontot.

• Magyarországnak az ökológiai problémán kívül vannak más jelentős gondjai is. A magyar választók döntő többsége nem gondolja, hogy a globális ökológiai probléma volna a legnagyobb fejfájása. Ebbéli meggyőződésüket igenis racionálissá teszi az a tény, hogy bármit is tesz hazánk e témában, annak gyakorlatilag nulla hatása lesz a Föld helyzetére.

• Hazánk a neoliberális gazdasági berendezkedés egyik legnagyobb rövidtávú győztese volt az elmúlt tíz évben. Ennek következményeképpen nem a nyomor, hanem az emelkedő bérek a magyarok elsőszámú benyomása erről a gazdasági rendszerről. Az elmúlt harminc év gazdaságfejlesztési gyakorlata kifulladóban van és változtatás nélkül csúnyán be fogunk ragadni a középjövedelem csapdájába. De ez nem a globális kapitalizmus következménye, mert a csehek és a lengyelek viszont egy, illetve két évtizeden belül tartósan fejlett állammá válhatnak. Az európai fejlett államok pedig környezettudatosabbak, demokrácia-hívőbbek és nyitottabbak, mint kelet-európai társaik. Könnyen lehet, hogy hazánk igazán hosszú távon úgy tehet a legtöbbet a Földért, ha fejletté válik. Természetesen nem lenne jó, ha minden ország így gondolkodna, de ez nem változtat azon, hogy nekünk megérheti így tenni.

• A hazai kisközösségek anómiás állapotban vannak. Egyáltalán nem biztos, hogy ebből az állapotból a lassú, szerves, alulról-felfelé történő építkezés a legjobb kifelé vezető út. Egy konkrét példán keresztül illusztrálva, valószínűleg rosszabb, ha a kisvárosi polgármester nevezi ki a gimnázium igazgatóját, mintha a politikai mellett az alkalmassági elveket is figyelembe vevő KLIK teszi azt. Absztraktabban: könnyen lehet, hogy a magyar kisközösségek jelenlegi helyzetében az azonnali állami decentralizáció nem megfelelő stratégia.

Összefoglalás

A Harmadik Út frusztráló olvasmány. A szerzők jó szándéka, ökológiai elkötelezettsége és új-alkotási vágya elvitathatatlan. Ebben a formában azonban a vitairat egy óriási kihagyott lehetőség. A globális ökológiai katasztrófa rémképe által befolyásolva a szerzők mintha megfeledkeztek volna arról, hogy nem a Földnek, hanem „csak” Magyarországnak tudnak politikai programot írni. Magyar politikai programot azonban csak a befolyásolni szándékozott politikai közösség fontos problémáinak, speciális szempontjainak figyelembe vételével érdemes készíteni.