Közreadjuk Marinov Péter humánökológus hallgató meglátásait írásunkkal kapcsolatban.
A kétezres évek elején többekkel várost védtem, házakat, városi tereket, emlékeket, emberi léptéket, múltat. Akikkel szemben felléptünk, szimplán „házvédő civilnek” neveztek, és – pesti létemre – a budai, kényelmes, világos lakásából leereszkedő értelmiséginek, aki – miután a jog eszközeivel sikerrel megakadályozta, hogy a dohos, a döntéshozók szerint összedőlni készülő, kétszáz éves házakat lebontsanak – megelégedve visszatért száraz, szép otthonába. A „zemberekért” ténykedő polgármesterek úgy gondolták, nem vagyunk képesek belátni a haladás kiáltó kényszerét, amely számukra egyet jelentett a jellemzően külföldi spekulációs tőke nyomulásának akadálytalan utat biztosító, a város szövetét pusztító politikával, ezzel együtt pedig saját anyagi és hatalmi karrierjük kiteljesítésével. Egy ponton aztán valami hiba csúszhatott a rendszerbe, mert egyikőjükre a nagy „városfejlesztésben” elért eredményei nyomán egy időre rácsukódott a börtön ajtaja. A másikat pedig korai halála mentette meg a küszöbön álló felelősségrevonás alól.
Úgy öt évvel ezelőtt aztán a lakóhelyemen álltam neki néhány elszánt helyivel az utcáinkat terhelő autóforgalom megregulázásának és az autózásnak alárendelt köztereink felszabadításának. Ismét „civil” lettem. A könnyebb érthetőség kedvéért a szervezkedést „környezetvédelmi projektnek” címkéztem, bár az első perctől kezdve igyekeztünk nyilvánvalóvá tenni, hogy itt többről van szó: együttélésről, közösségekről, az élhető városról, a kisléptékről.
Ha nem is azonnal, de lassan leesett, hogy mindez ökológiai politika, még ha nem is tudtam volna szabatosan összefoglalni annak mibenlétét. Mi pedig felvállaltan politizáltunk és politizálunk ma is. Befolyást akarunk közügyekben gyakorolni. Bár unalmas ismételgetni, de ezzel jelezzük, hogy nem vagyunk hajlandóak bemenni a ‘civil’ kontra ‘hatalom’ zsákutcába, amelyben a politika az pártügy, a köz ügyeibe való beleszólás állampolgári igénye meg valami széplelkű másként gondolkodás, amit feltétlenül meg kell különböztetni a politikától. Ez, persze, aztán örkényi groteszkbe hajló helyzeteket hozott már létre: a mi kerületi önkormányzatunk (párt)politikai vezetése a nagy ritkán létrejövő, eufemisztikusan egyeztetésnek nevezett összejöveteleink egyikén felhívta a figyelmünket arra, hogy kerüljük a politikát, maradjunk szigorúan szakmai síkon… Ha ez egy facebook poszt lenne, erre biztosan kijárna egy LOL.
A ‘civil’ nekem jogi kategória, terhelt szó. Bürokratikus. Értem, persze, hogy mire van, de korlátoz. Csak arra jó, hogy a hatalom birtokosai a közügyek iránt közömbös sokak, vagy az ellenérdekeltek számára könnyen meg tudják magyarázni, kik a „haladás ellenségei”. Egy skatulya, amely lehatárol, amely elvitatja egy helyzet egyenrangú, de másként látásának, gyökeresen más szempontokat érvényesíteni kívánó megoldásának és a valódi politizálásnak a jogát. Mi nem civilek, hanem helyi lakosok, egy állam polgárai, egy (több) közösség tagjai vagyunk, akiket zavar az, ami körülöttünk, a nevünkben és állítólag értünk történik. Ez a hatalmi rendszer – legyen az bármilyen színezetű – minden szintjén magától értetődőnek és ezért elegendő indoknak tartja „a többség minket választott, mit akarsz?”-elvet. Már helyben sem tudunk kérdéseket feltenni, mert nem értik a szempontjainkat. Vagy egyszerűen csak nem adják az információt.
Mindeközben azzal is kellene valamit kezdeni, hogy a lakhelyemen, egy pesti kerület jól körülhatárolható részében élő kisvárosnyi ember ennyit fogyaszt autóból, közterületből, energiából, messziről jött élelmiszerből, mindenféle cégek által ránk tukmált felesleges cuccaiból. Zavar, hogy a jelentős részüket nem is érdekli, egyéni döntéseinek milyen másokra ható következményei vannak.
Ezért jó, hogy lett a Harmadik út. Amit helyben csinálunk, bár eseti és részben elszigetelt, de azért vannak általánosítható tanulságai – a Harmadik út ezt tette nyilvánvalóvá. Az élhető város érdekében hozott erőfeszítéseink láthatóan nem, vagy csak kivételesen és nagyon nehezen érnek célt a jelenlegi felállásban (a gazdaságra alapuló hatalmi rendszerben és pláne a jelenlegi pártokkal). Viszont, úgy tűnik, legalább sikerült helyben a közbeszéd megkerülhetetlen tárgyává tenni azt, hogy az a környezeti terhelés, amit az itt élők egymás rovására és a helyi szabályozás segítségével összehoztak maguknak, minden szempontból fenntarthatatlan. Érdemi intézkedés még nem történt, de a hatalom jeles képviselői már nem igazán tudják megkerülni a küszöbön álló változást. Igaz, közben zöldre is festegetik magukat, bezsebelnek klímabarát díjakat, meg minden egyéb sallangot, ami maximum a muskátlis-kandeláberek rajongói táborát tölti el elégedettséggel.
Folyamatosan gondolkodunk valamilyen rendszeren kívüli, de a rendszert is használó megoldáson. A részletek eddig nem álltak össze. Most erre lehetőség nyílt: az ökológiai politika azzal szembesít, ami már nincs, vagy, ha hagyjuk, nem lesz.
A kérdés az, hogy a Harmadik út jó lesz-e forgatókönyvnek. Merthogy dühös helyiként olvasva a „szokásos” dilemma bontakozik ki: maradjon mindenki a saját ügye és csak a saját ügye mellett vagy próbálkozzon meg az intézményesüléssel? Hogyan érhetek el inkább változást? Ha viszont intézményesülés, akkor kellene hogy legyen mindenre értelmes válaszunk. Arra is, amire ma a képviseleti demokráciában általunk önként(?) felkent vezetés önnön korlátoltsága (tudástalansága) miatt nem tud vagy nem akar figyelmet szentelni. Az intézményesülés viszont – egyelőre – megoldhatatlannak tűnik. Ezzel is nehéz szembesülni. Erre a Harmadik út-nak sincs pontról pontra követhető receptje – ezt a munkát helyben kell végig izzadni. Viszont nem árul zsákbamacskát, mert ökológiai programtöredékek gyűjteményeként a célja szerint „az ökológiai válság kezelésére alkalmas intézkedések és az alapjukat képező politikai elvek bemutatására vállalkozik”, nem pedig mozgalmi útmutatásra.
Van esély így is a változásra, ehhez a dühös helyieknek elsőre abban kell egyetérteniük, hogy az ügyek, amit képviselnek, a helyért érzett aggodalom és a tettvágy, az maga az ökológiai politika. Szín és oldal nélkül, de elvekkel, amelyben valódi baloldali és valódi konzervatív is egyetérthet. Nem egyenlő távolságra innen, vagy onnan. Más megközelítés az élet vitelében. A közös nevező azoknak, akik belátják, hogy „A világ mostani rendje nem azért fenntarthatatlan, mert a természet eltartóképességének korlátaiba ütközik, hanem azért ütközik természeti korlátokba, mert fenntarthatatlan.”
A Harmadik út által megjelenített elveket akkor is érdemes felvállalni, ha nem lehet a mai magyar politikai térben értelmezni. Röviden és egyszerűen például azért, mert semmi sem az, aminek látszik vagy látszani akar. Ha ez sikerül, akkor például a Városliget feldúlásához, vagy az atlétikai stadion erőszakolt építéséhez hasonló, kisebb és nagyobb ügyekben nem az lesz az első kérdés, hogy engedjük-e, hanem az, hogy jó-e az a cél, amelynek érdekében éppen az életünket, a lakóhelyünket készülnek taccsra tenni? (Ehhez, persze, az is kell, hogy időben tudomást szerezzünk arról, ami készül.) Aztán azt is meg kell majd kérdezni, hogy ki a fene választotta meg Baán Lászlót vagy Fürjes Balázst?! Meg azt, hogy el kell-e ismernem partnernek például a gazdasági hatalom pártpolitikával összefonódott birtokosait?
Szóval, nem egyszerű. Mindig hiányzik rengeteg információ, többnyire túl összetett helyzeteket állítanak elő azok, akiket ellenőriznünk és más irányba terelnünk kellene. A kilábalás lehetséges iránya azonban ott van a Harmadik út-ban. Csupa olyan megoldás, amelyek jelentős része eddig is létezett. „Csak” használni kell. Helyben indul minden, a házban, az utcában, nem a százhúszezres önkormányzat ügyosztályain, meg képviselőtestületi ülésein. Minden ügy helyi, még a globális multi akkumulátorgyára is. A helyiek a végső nyelők. Olyan, mint az ÁFA, nem tudom másra áthárítani. Éppen ezért a problémák lebontása helyi szintre lehet az új jelszó annak érdekében, hogy azok, akiket valóban érint a mindent átható rombolás, ne roppanjanak meg az elsőre megoldhatatlannak látszó feladattal szembesülve. Meg azért, hogy helyesen dönthessünk mi, akik ismerjük mindennek a helyét. Együtt, erős helyi közösségekben. Másképp nem fog menni.