Az alábbiakban közreadjuk Lányi András és Tallár Ferenc vitairatait az ökológia és baloldaliság kapcsolatáról, mely eredetileg a Magyar Hang folyóiratának lapjain jelent meg.
Még egyszer a görögdinnyékről
A baloldaliság, úgy látszik, nemcsak „a kommunizmus gyermekbetegsége” (copyright by V.I.Lenin), keresztül kell menni rajta a serdülő ökopolitikai mozgalomnak is. Csak túlélje valahogy!
Miközben a természeti rendszerek összeomlásának újabb és újabb tünetei válnak mindennapjaink részévé (aszály, járvány, talajpusztulás, szélsőséges időjárási helyzetek, a biológiai sokféleség vészes fogyatkozása stb.), az ökológiai épelméjűségre hivatkozó helyi és országos kezdeményezésekben nálunk a kormányzati propaganda továbbra sem lát egyebet, mint a bukott baloldal mesterkedését, amely nem tudja elviselni az ő sikereiket. Akik e sikerekben a természet ellen vezetett irtóhadjárat egy-egy újabb állomását látják, és tiltakoznak, mondjuk, a Göd, Tárnok, Komárom határát szennyező új ipari létesítmények, Paks2, a fővárosi zöldterületek beépítése, vagy a Balaton tönkretétele, környékének szétrablása ellen, azokról hamar kiderítik, hogy afféle görögdinnyék csupán: kívülről zöldnek próbálnak látszani, de a belsejük, az vörös. Ezzel önmagában nincs mit kezdeni, nem is kell. Leszünk mi még Soros ügynöke, fekély a nemzet testén.
Nagyobb baj ennél, hogy a zöldek egy része maga is úgy gondolja, hogy mozgalmuknak valamiféle politikai baloldalon volna a helye. Ezért nem lehet elégszer elmondani: az ökológiai politika ott kezdődik, ahol bal- és jobboldal fogalma értelmetlenné válik. Azért válik értelmetlenné, mert hagyományos szembenállásukban nem a huszonegyedik század kihívására adott eltérő válaszok tükröződnek, vagyis nincs időszerű mondanivalójuk. A baloldal a társadalmi igazságtalanság ellen lépett fel, ennek gyökerét, elsősorban Marx hatására a termelés szervezetében vélte felfedezni (kizsákmányolás), ellenszerének az osztályharcot tekintette, célja a javak elosztásának új rendszere volt, melynek méltányosságán a dolgozók állama őrködik. Azonban mihelyt programja megvalósításához látott, mindig kiderült, hogy a proletariátus felett gyakorolt bolsevik diktatúra nem tud más lenni, mint egyfajta államilag szervezett kapitalizmus: az embertelen kizsákmányolás és totális kiszolgáltatottság rendszere. Valamint az is kiderült, hogy a kizsákmányolás nem gazdasági, hanem politikai kategória. Nem az üzemekben zajlik, ahol a gonosz tőkés kisajátítja az értéktöbbletnek nevezett titokzatos valamit, hanem hatalmi kérdés: azon múlik, hogy ki és miképpen rendelkezik a mások kényszerítésének, ellenőrzésének és megtévesztésének intézményesített eszközei felett. Az újbaloldali radikalizmus jó félszáz évvel ezelőtt már ennek tudatában kezdte hangoztatni, hogy kapitalizmus és kommunizmus csupán kétféle változata a modern ipari állam elnyomó rendszerének. Az ökológiai politika eredetileg ebben az újbaloldali közegben formálódott, e felismeréseket továbbgondolva nyerte el sajátos arculatát, s távolodott el a baloldaltól.
A szociális reform baloldali követeléseit ugyanis nyugaton a jóléti állam integrálta, s ezzel az osztályharc arrafelé véget is ért. Mire újrakezdődhetett volna, nem voltak többé osztályok, csak fogyasztók voltak. Munkaadók és munkavállalók együttes erővel vetették magukat a természet erőforrásaira, melyeket pár évtized alatt csontig leraboltak. Az igazolhatatlan egyenlőtlenségek e közben egyre csak súlyosbodtak: tetézte őket az okozott környezeti katasztrófa kárvallottjainak, illetve haszonélvezőinek helyzete közti szélsőséges különbség. Erre azonban többé nem kínált orvosságot a növekedéssel összetévesztett haladás, a szükségletkielégítéssel összetévesztett jólét technokrata receptje, se szociáldemokrata, se neoliberális változatban, éppen ellenkezőleg, úgy tűnt, ezek okozzák a bajt. Mi akkor a teendő? Miközben a radikális baloldal váltig a forradalmi osztályt keresi, melynek az élére állhatna, de beéri elnyomott kisebbségekkel is, az elégedetlen tömegek többé-kevésbé jobboldali populista mozgalmakhoz csatlakoznak, vagy gerjesztett identitáspolitikai hisztériákban vezetik le frusztrációikat. A baloldalisághoz többé se pozitív program, se társadalmi bázis nem rendelhető. Értelmiségi küzdősportként él tovább a nyugati világ egyetemein, ameddig talál magához illő jobboldalt, amelytől elhatárolódhat.
Ökológiai politikának ezzel szemben a helyi társadalmak önvédelmi harcát nevezem a létforrásaikat kíméletlenül pusztító globális hálózatok, a fejük felett intézkedő állami és nemzetközi bürokráciák, személytelen automatizmusok uralma ellen. A rendszert, ami ellen küzdenek, hívhatnám akár globális kapitalizmusnak is, tisztelegve Marx korántsem megvetésre méltó lángelméje előtt, aki jó száz évvel előre megjósolta állam és tőke összefonódását, mintha előre látta volna a multik kegyeit kereső politikusokat, vagy Putyin és Orbán kinevezett kapitalistáit. (Talán csak azzal nem számolt, hogy a globális kapitalizmus legfőbb nyertesei egykor a Kínai Kommunista Párt vezetői lesznek. Ha ezt tudta volna, harakirit követ el, és akkor Kínában ma nem lenne kommunista párt.) Az új világrenddel kapcsolatban a kapitalizmus emlegetését bizonyos mértékig mégis megtévesztőnek találom, mert azt a látszatot erősíti, mintha az a piaci versenygazdaság spontán fejleménye volna, miközben az igazság ennek éppen az ellenkezője: a cégnek álcázott üzleti birodalmak politikai szervezetként működnek és politikai hatalmat gyakorolnak (miközben a politikai pártok gyakran a közhatalom eszközeinek kisajátítására szakosodott üzleti vállalkozásokká aljasodnak), függetlenül attól, hogy nem adóztatnak, hanem profit formájában söprik be a zsákmányt.
Éppen ezek a megfontolások tartanak vissza attól, hogy a zöld globalizációkritikus mozgalmat, hívei egy részéhez hasonlóan, baloldalinak nevezzem. Miféle kár származna ebből? Bizony, többféle is. A mondanivaló újdonsága maradna homályban. Az ökológiai belátások ugyanis a zöldeket a baloldalinál radikálisabb program követőivé teszik: nem érik be a javak és jogok igazságosabb elosztásával, és azt is tudják, hogy a kisajátítók Marx által prognosztizált kisajátítása nem old meg semmit. A termelés fokozásán, a társadalom „tudományos” megszervezésén nyugvó ipari tömegtársadalmak egész rendszerét kell elutasítanunk, a politikai központosítás mégoly racionális formáiban rejlő embertelenséget, ami a baloldalnak, valljuk be, esze ágában se volt. Az ökológiai politika a megoldást a jó élet céljainak újragondolásában, a szelíd technológiák forradalmában, a modernitás ember- és természetképének (korántsem antimodern indíttatású) felülvizsgálatában látja. A feltételeket mindehhez a dolgok emberi léptékének helyreállításával kívánják megteremteni, ami nem történhet meg a közösségek önrendelkezésének biztosítása, azaz következetesen alulról építkező uralmi viszonyok kialakítása nélkül, mert csak ez teszi lehetővé az érintettek felelős részvételét a döntéshozatalban. Ez, ha nem tévedek, nem kimondottan bal-, mint ahogy nem is jobboldali program, konzervatívok, szabadelvűek bátran vallhatják a magukénak, amit azonban megnehezítene a rajta díszelgő baloldali címke. Az ökopolitika, amiről nem árt tudni, hogy nem „környezeti” kérdések körül forog, hanem egy civilizációs válságból keres kiutat, túllép a szabadság „liberális”, az egyenlőség „szocialista” és a testvériség „konzervatív” felfogását egymás ellenében kijátszó politizálás korszakán, és a figyelmet a három felvilágosodás-kori alapelv elválaszthatatlan egységére irányítja.
Különösen időszerűnek tűnik egy ilyen kísérlet Magyarországon, ahol a politikai bal és jobb egyaránt súlyosan kompromittálódott, leginkább két egymással szimmetrikus gyűlöletközösség szembenállásává egyszerűsödött, melyet az egymástól elszenvedett sérelmek és a kölcsönös félelem mozgat. Az ezzel kapcsolatos előítéletek ma súlyos akadályt jelentenek a politikai kibontakozás útjában. Az ökológiainak nevezett politika segíthet túllépni ezen az akadályon, ha bebizonyosodik, hogy egy lehetséges harmadik utat kínál.
Lányi András
Megjelent eredetileg a Magyar Hang 2021/3. számában, január 15-én.
***
Levél Lányi Andráshoz
Kedves András! A Magyar Hang 3. számában megjelent írásodat („Még egyszer a görögdinnyékről”) meglehetősen vegyes érzelmekkel, s némileg tanácstalanul tettem le. Mert hogy van az, hogy szinte minden állításoddal, a helyzet leírásával éppúgy, mint az ökológiai politika programjával egyet tudok érteni, csak épp ennek az írásnak a fő tételével nem? Ez a tétel a címben jelzett „görögdinnyével” indul, azzal a bon mot-val tehát, miszerint az ökológiai mozgalom a görögdinnyéhez lenne hasonló: kívül zöld, ám belül vörös. És afelé a végkövetkeztetés felé tart, hogy ezt a „baloldali címkét” ideje lenne a mozgalomról valahogy levakarni. Az az igazság, hogy ezt a követelményt nem is annyira zavarba ejtőnek, mint inkább sértőnek éreztem. És nem csak a magam nevében. Nagy „bajnak” véled ugyan, de te is utalsz rá: „a zöldek egy része maga is úgy gondolja, hogy mozgalmuknak valamiféle politikai baloldalon volna a helye”. Szerinted nem lenne jogos az igényük erre a helyre? El lennének tévedve? De hát itt nem egy külső megfigyelő igaz vagy hamis, teoretikus ítéletéről van szó, hanem résztvevők személyes tapasztalatáról. Személyesre véve hát a dolgot, a magam részéről így fogalmaznék: az ökológiai politika általad képviselt álláspontját számomra éppenséggel a neoliberális globalizáció rendszerkritikus, baloldali kritikája igazolja, szóval – rövidre véve – azért tudok egyetérteni veled, mert balról érkezem. De akkor most ne jöjjek? (Ne jöjjünk?)
Nem hiszem, hogy ezt akartad volna mondani. De akkor mégis mit? Azt írod, hogy „az ökológiai politika ott kezdődik, ahol a bal- és a jobboldal fogalma értelmetlenné válik. Azért válik értelmetlenné, mert hagyományos szembenállásukban nem a huszonegyedik század kihívásaira adott eltérő válaszok tükröződnek, vagyis nincs időszerű mondanivalójuk.” Meggyőzőnek tűnik ez a leírás, különös tekintettel Magyarországra, ahol – írod teljes joggal – „a politikai bal és jobb egyaránt súlyosan kompromittálódott, leginkább két egymással szimmetrikus gyűlöletközösség szembenállásává egyszerűsödött, melyet az egymástól elszenvedett sérelmek és a kölcsönös félelem mozgat.” Sommás, de pontos összefoglaló ez. Mégsem következik belőle, hogy elhagyva a bal- és jobboldal által jelölt, kétosztatú politikai teret, minden további nélkül ráléphetünk egy steril, jelöletlen térben haladó harmadik útra.
A 18. század óta velünk élő-alakuló politikai eszmék és fogalmak a mainstream politikában mára valóban értelmetlen dogmákká, üres jelszavakká, a pőre hatalmi érdekek és a rendszerszintű kényszerek talmi díszeivé silányultak. De múltba és mélybe nyúló gyökereivel ez a politikai-eszmei tradíció – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem – továbbra is jelen van bennünk, ahogy azt egyébként írásod fogalmi rendje is bizonyítja. A görögdinnye-hasonlat az ökológiai politika baloldali eredetére látszik utalni, de Luc Ferry vagy Stéphane François a zöld mozgalmakat éppenséggel jobboldaliként jellemzi, és vannak megfontolandó érveik. Lehet, hogy a radikális baloldal, mint mondod, ma csak „értelmiségi küzdősportként” él tovább, de igencsak furcsa kacskaringókkal: a korábban csak „fasiszta Kronjuristként ismert” Carl Schmitt Chantal Mouffe és Ernesto Laclau közvetítésével a baloldal érvrendszerében tűnik fel, míg Antonio Gramsci – többek között a NER „organikus értelmiségének” közvetítésével – a jobboldalon. Alain de Benoist pedig, a francia új jobboldal filozófusa alkalomadtán jobboldali baloldaliként definiálja magát. Szó se róla, a globalizációs folyamat váratlan eredményeivel, a centrum-periféria viszony és a geopolitikai tér átrendeződésével, az identitáspolitikák térnyerésével és a post truth virágzásával egyetemben mindezt tekinthetjük a coronavírus által megkoronázott, általad is említett „civilizációs válság”, a zavarodottság és a növekvő káosz bizonyságának. De a civilizációs válság – azt kell mondjam: szerencsére – nem azt jelenti, hogy szellemi poggyászunkat most elhajíthatnánk, hogy tiszta lappal induljunk. Gondolj bele: a post truth világa is a múlt hordalékával van kitömve.
Márpedig, ha nem tévedek, te éppen erre a „tiszta lapra”, egy jelöletlen térben futó harmadik útra vágyol, amikor azt javaslod, törüljük le az ökológiai politikán „díszelgő baloldali címkét”. Az már csak egy – tartalmát és irányát tekintve nyilván nem véletlen – logikai bukfenc, hogy a baloldali címkét azért javaslod letörölni, hogy az ily módon megtisztított tárgyat a konzervatívok és szabadelvűek is „bátran vállalhassák a magukénak”. Nem az a bökkenő itt, hogy vajh miért szabad a konzervatívoknak az, amitől a szegény balosok el vannak tiltva, tudniillik hogy sajátjuknak tekintsék az ökológiai politikát. A bökkenő az, hogy egy civilizációban nincsenek jelöletlen tárgyak.
Ugyanakkor érteni vélem, hogy „mire megy ki a játék”. Az ökológiai politikát olyan átfogó, univerzális projektként fested le, mely épp radikalizmusa okán „a figyelmet a három felvilágosodás kori alapelv”, a szabadság, egyenlőség és testvériség „elválaszthatatlan egységére” tudja irányítani, s ily módon túlmutat „a különböző felfogásokat egymás ellen kijátszó politizálás korszakán” .Azt szeretnéd tehát – s ezzel persze nagyon is egyet lehet érteni –, ha ebben a növekvő káoszban, ebben a siralmas kakasviadalban létrejöhetnének „magára a dologra”, közös dolgainkra irányuló, értelmes együttműködések. Nem hiszem azonban, hogy ennek útja a címkék eltávolítása, a szellemi poggyászok elhajítása lenne. (Kedves kifejezésed, az „értelmes egyet nem értés” sem erre utal.) Mindnyájan a saját poggyászunkkal, saját értékeinkkel és nézőpontunkkal érkezünk, s pusztán azzal, hogy vagyunk, már módosítjuk is a tárgyat. A kérdés az, hogy a helyzetek kényszerei és váratlan lehetőségei folytán képesek vagyunk-e egy olyan közös gyakorlatban részt venni, ami egy szelekciós folyamat végén egyetlen fókuszba fogja azt, ami most ezer szilánkon át tűnik elénk. Ami persze azt jelenti, hogy a „harmadik útig” – de inkább azt mondanám: az útig – szerintem még hosszú emelkedő áll előttünk. Hogy az első lépéseket ne kellene megtenni, ebből persze nem következik.
Tallár Ferenc
***
Gyertek!!!
Válasz Tallár Ferencnek
Kedves Feri, ha mondanivalóm félreérthető volt, az én hibám: köszönöm a figyelmeztetést. Nem a baloldali címkét szeretném levakarni a készülődő Harmadik Út poggyászáról, hanem melléragasztani a szabadelvűt és a konzervatívot. Meggyőződésem, hogy az emberhez méltó élet természeti és kulturális alapjait pusztító új világrend nem értelmezhető sem a bal- sem a jobboldalon használatos fogalmi keretek közt. Maga a számomra mértékadó baloldali tradíció sem, József Attila és Ady Endre költészete sem – márpedig politikai ideológia nélkül lehet élni, de költészet nélkül nem érdemes. Ezért a modernitás válságára a választ nem abban keresném, hogy alapértékeit egymás ellenében dühödten védelmezzük – ez maga krízis -, hanem hogy megpróbáljuk helyreállítani a köztük eredetileg fennálló összefüggést. Egyébként az általad felhozott példák is azt igazolják, hogy bal és jobb értelme a politikai diskurzusban reménytelenül összekuszálódott, egyre homályosabb. Az eszmetörténészek ellesznek még ezzel egy jó darabig, az ökológiai politikának azonban más a dolga. Nekem úgy tűnik, azok a „zöld” megoldások, amelyekről gondos mérlegelés után úgy találtuk, hogy alkalmasak lehetnek a társadalmi együttélés és a gazdálkodás rendjének megújítására, túlmutatnak ezen a szembenálláson, és az ismert bal- és jobboldali programokhoz képest számos újdonságot tartalmaznak. Megvalósításuk pedig a különféle tradíciókon nevelkedett jóérzésű emberek együttműködését kívánja. Úgy, ahogyan erre a Karátson Gábor Körben kísérletet tettünk.
Lányi András
Tallár Ferenc válasza és Lányi András viszontválasza megjelent eredetileg a Magyar Hang 2021/4. számában, január 29-én.
Borítókép: Biodiversity Heritage Library